A megfelelő intézményrendszer lehet a kulcs
Az európai uniós források és az azokhoz kötődő hazai társfinanszírozás 2007-től meghatározó súlyúvá vált a hazai fejlesztéspolitikában – írják tanulmányukban az Ecostat szakértői. Nem véletlen, hogy a jelenlegi válság kezelésére megfogalmazódó kormányzati elképzelések között is fontos szerepet kapott az EU-források átcsoportosításának és felhasználásuk egyszerűsítésének, gyorsításának a gondolata.
Ugyan az EU is hajlik arra, hogy a válságra való tekintettel a tagországok bizonyos átcsoportosításokat hajtsanak végre elfogadott programjaikban, ám az uniós regionális támogatások céljai és keretei alapvetően nem változnak meg. A másik gyakran említett téma, hogy képesek vagyunk-e időben és teljes összegükben lehívni a rendelkezésünkre álló összegeket. Némi segítséget nyújthat a krízis kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozásában, ha felgyorsítjuk a programok végrehajtását, és több fejlesztési forrást hívunk le a recesszió időszakában. Ritkábban kerül azonban szóba az a kérdés, hogy a támogatások hogyan hasznosulnak, pedig napjainkban talán ez a legfontosabb.
Mind az abszorpciós képesség, mind a hatékony és eredményes forrásfelhasználás kulcsa a jól működő intézményrendszer – vélik a szakértők. A regionális támogatások esetén az uniós jogszabályok csak az irányítási és ellenőrzési rendszerek kialakításának alapelveit, illetve az intézményrendszer „kötelező” szereplőit, azok legfontosabb feladatait rögzítik. Hazánk az uniós jogszabályi keretek között önállóan alakítja ki és működteti a támogatások felhasználásához kapcsolódó intézményrendszerét. Elsősorban rajtunk múlik tehát, hogy ez a rendszer hogyan működik. Az uniós szabályozás azonban gyakran a hagyományos igazgatási szervezettől és működéstől eltérő szervezeti és együttműködési formákat, valamint eljárásrendet ír elő. Az Ecostat közigazgatás-tudományi osztályának egyik kutatása azt vizsgálja, hogyan illeszkedtek, illetve illeszkednek az uniós támogatások intézményei a hazai közigazgatási struktúrához. Az EU-támogatások jelenlegi intézményrendszerét az I. Nemzeti fejlesztési terv (2004–06) végrehajtásának tapasztalataira építve alakították ki. A korábbi időszak egyik legnagyobb problémája a szétaprózottság volt, mivel az intézményrendszer struktúrája – a hagyományos közigazgatási rendszernek megfelelően – elsősorban az ágazati logikát követte.
Az intézményrendszer változásait 2006 nyarán nem csupán a korábbi tapasztalatok motiválták. Az összkormányzati szempontok érvényesítésének, a hatékonyabb, olcsóbb igazgatás megteremtésének jegyében ekkor ugyanis az egész kormányzati szervezetrendszer átalakult. Mivel az EU-támogatások a kormányzati fejlesztéspolitika gerincét adják, e dotációk intézmé-nyeinek átalakítása egyben egy új fejlesztéspolitikai intézményrendszer kialakítását jelentette. A kiemelt és egyéb jelentős értékű projektek jóváhagyásával a kormány gyakorlatilag saját hatáskörébe vonta a rendelkezésre álló EU-források több mint egynegyede feletti döntést. Az új tervidőszak intézményi változásai az egységesítést, az egyszerűsítést, a folyamatok gyorsítását, az átláthatóság és a hatékonyság növelését szolgálták. Az átalakítás azonban egyelőre nem minden szempontból hozta meg a várt eredményt – derült ki a kutatásból. A támogatások lehívásának nagyságrendje elmarad a tervezettől, csúszik a kormány által elfogadott központi projektek kidolgozása, egyes támogatási konstrukciók késéssel indulnak, esetenként nincs elegendő megfelelő önrészű pályázó. Az intézményi centralizáció – mivel az uniós szabályok szerint fennmaradt az irányító hatóságok önálló felelőssége – végül nem eredményezte sem az eljárásrendek teljes körű egységesítését, sem a tartalmi koordináció érdemi erősítését. A szaktárcák szerint a szakpolitikai szempontok érvényesítésére ma korlátozott a lehetőségük. A pályázók most is kifogásolják a lassúságot, a bürokratikus eljárásokat. Az intézmények működésének közvetlen költségei csökkentek ugyan, de növekedtek az irányítási feladatokhoz kapcsolódó tanácsadói szolgáltatásokra teljesített kifizetések. A strukturális változások ellenére úgy tűnik, az intézményrendszer működését jellemző problémák egy része más hangsúlyokkal újratermelődik. A kutatási eredmények szerint a magyar közigazgatás még nehezen tud megbirkózni azokkal a kihívásokkal, amelyeket az uniós támogatások felhasználása jelent. Az uniós alapelvek, a közösségi szakpolitikák, horizontális elvek érvényesítése megkövetelné az EU-támogatásokkal foglalkozó intézmények, az egyes szakpolitikákat érvényesítő szaktárcák és az egyéb társadalmi, gazdasági partnerek közötti harmonikus együttműködést. Miután mind az uniós szabályozás, mind a hazai hagyományok megkövetelik, még ma is jellemző a túlszabályozottság és a bürokratikus eljárások túlsúlya. Az intézmények működését kutatási eredmények szerint alapvetően az határozza meg, hogy mik az intézményrendszer szereplői felé közvetített célok. Az előző tervidőszakban a szabályosság és az abszorpció követelménye volt a középpontban. Ma már megjelent a hatékonyság követelménye is, bár mérhetősége kiérlelt módszerek hiányában még nem mindig biztosított. Az eddig elérhető értékelések szerint az I. NFT támogatásai nem mindig jártak a várt hatással, sőt, néha a meghirdetett célokkal (pl. a kis- és középvállalatok megerősödése, területi kiegyenlítés) ellentétes eredményt hoztak. Csak akkor remélhető, hogy ez nem ismétlődik meg az ÚMFT megvalósítása során, ha a végrehajtás szereplői felé közvetített célok között is hangsúlyosabb szerepet kap az eredményesség – összegzik a kutatók. VG
