Új globális biztonsági rendszer kell, vagy az istenek a fejünkre esnek
Egy hosszú fakérget emelt a feje fölé a pöttöm busman kisfiú, hogy nagyobbnak, magasabbnak látsszon, ezzel riasztotta el az éhes, vadászó hiénát. Emlékeznek a minden bizonnyal legismertebb, 1980-ban forgatott dél-afrikai film (Az istenek a fejükre estek) egyik sokat idézett jelenetére?
A mai világ katonai-biztonsági kockázatkezelői is hasonlóan cselekszenek.
Egyik módszerük a lélektani hadviselés, az ellenfél, a közvélemény megtévesztése. Nagyobbnak, erősebbnek látszani a másiknál. Még ha sikerül is, nem oldja meg az alapvető politikai dilemmát: a nemzetállamok és az azokon felülemelkedő integrációs képződmények (Európai Unió) rendezetlen viszonyát. Ennek az egyik vetülete az Ukrajna katonai-politikai támogatása kérdésében is kirajzolódó kelet–nyugati szembenállás, a Nyugaton (EU-n) belüli véleményütközések.
Ha azonban a „fakéregtrükk” már nem segít, lásd az oroszországi invázió ellen hathatós nyugati segítséggel küzdő Ukrajnát, talán új globális biztonsági rendszerre volna szükség, amely az ilyen, évtizedes-évszázados gyökerű problémákat is kezelni tudja.
A hidegháború korszakában (nagyjából 1946–1991) nemcsak az ENSZ, az európai politikai-gazdasági integrációs folyamatok, a NATO, a Varsói Szerződés, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti stratégiai fegyverzetkorlátozó megállapodások is hozzájárultak a viszonylagos békéhez, nagy háborúk megakadályozásához. Ezek a megállapodások 1991 után nagyrészt a szovjet birodalom maradványaival együtt szétporladtak.
Kína, a feljövő harmadik eddig visszautasított mindenféle részvételt a globális biztonság megteremtésére vonatkozó, háromoldalú (Washington–Moszkva–Peking) tárgyalásokon.
Németország megemlékezik az 1648-as vesztfáliai békét megalapozó „osnabrücki kézfogásról”. Mának szóló üzenete: az osnabrücki (és a vele párhuzamosan futó münsteri) tárgyalások eredményeképpen megkötött, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke elismerte és kizárólagossá tette a nemzetállamok jogát a szuverenitásukhoz. A vesztfáliai békerendszer alapján a Német-római Birodalom helyén létrejött a mintegy 300, kisebb-nagyobb államból álló laza, egészen a 19. század végéig létezett államszövetség.
Utolsóként a Bajor Szabadállam csatlakozott 1919 augusztusában, az elvesztett világháborút követően Németországhoz. A mai európai integráció a föderatív gondolkodásmód (Németország is föderáció!) jegyében, kulcskérdésekben mindinkább többségi szavazatok alapján döntve, a nemzetállami szuverenitás egyre nagyobb részét vonja magához, ami az EU-tagállamok egy részében fokozódó ellenkezést vált ki.
Henry Kissinger amerikai politikai gondolkodó sokat írt a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rendszerről. Ezzel az a gond, hogy a globalizáció, a közös alapelveket valló államok-társadalmak politikai, gazdasági, katonai szervezetei (ENSZ, NATO, EU, SCO, BRICS) nem mindig és nem pontosan illeszthetők Vesztfália örökségébe. Az ellentmondás feloldásába vélhetően Kissinger is belefáradt.
Élete fő művének a 20. század második felét meghatározó három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Kína és a Szovjetunió/Oroszország viszonyának meghatározását, kapcsolatuk egyengetését, valamiféle nemzetközi biztonsági rendszerbe való összefogását tartják.
Pekingben máig tisztelik Kissingert, akinek 1971-es titkos látogatása a kínai fővárosban megvetette az USA és Kína kapcsolatai radikális rendezésének alapjait, megszervezte Richard Nixon republikánus amerikai elnök látogatását. Az USA-ban a demokrata vezetés értetlenül és féltékenyen tekintett a százéves Henry Kissinger 2023. júliusi pekingi útjára. A republikánus eszmerendszerben gondolkodó aggastyánt demonstráltan szívélyesen fogadták, miközben a demokratapárti Biden-adminisztráció embereit, Blinken külügyminisztert, Yellen pénzügyminisztert egészében véve jeges légkör vette körül a közelmúltban tett kínai útjukon.
Moszkvában 1972-ben Richard Nixont csaknem pekingi hőfokú, közvetlen légkörű fogadtatás várta – amit ugyancsak Kissinger készített elő. A Nixon–Brezsnyev-találkozó, az aláírt három szerződés, az ABM, a stratégiai fegyverzetkorlátozásról szóló SALT I. és az amerikai, valamint a szovjet (hadi)hajók közti tengeri incidenseket kezelő egyezmény áttörést hozott a nemzetközi politikában, az enyhülés (détente) kezdetének tekinthető.
A détente azonban elenyészett. Ma a kelet–nyugati szembenállás, a nemzetállam-integráció dilemmája, a szuverenitásvesztés, egészében pedig a gazdasági-politikai erőviszony-változás határozza meg a globális politikát. Vesztfália szellemisége már/még nem aktuális.
Élen a BRICS-országokTavaly Keleten a BRICS, Nyugaton a G7 – ami a vásárlóerő alapon (PPP-paritás) számított GDP-előállítást illeti – nagyjából azonos erőt képviselt – jelzi az IMF-adatok alapján összeállított elemzés . A BRICS a globális GDP 31,67, a G7 a 30,31 százalékát állította elő. Az idő e tekintetben nem a G7-nek dolgozik. A PPP-alapú számolás szerint 2028-ban a BRICS a világ GDP-jének 33,7, a G7 a 27,8 százalékát adhatja. Katonailag az Egyesült Államok hatalmas súlya a mai napig érvényesül. Amerika (a 2023-as gazdasági évben 886 milliárd dolláros rekordnagyságú katonai költségvetésével) többet költ a hadseregére, mint a ranglistán utána következő tíz állam együttesen. A nyugati/amerikai technológiai fölény azonban nem konvertálható automatikusan katonai győzelemmé – amit az ukrajnai események is igazolnak. |
Vitézy Dávid: minden magyar érezni fogja az uniós források hatását – itt a friss bejelentés
