Választások 2024: félreértés, hogy húszmilliárdot költött a kormány a kampányra – rosszul számolnak

A június 9-i választásokat követően rendre jelennek meg különböző újságcikkek arról, hogy a mennyi pénzt költött a kormányoldal az európai uniós, illetve az önkormányzati kampányra. 

Néhány napja már olyan kalkuláció is napvilágot látott, hogy „a Miniszterelnöki Kabinetiroda az idén akár bruttó 20 milliárd forintot is költhetett” erre. Később a tárca világossá tette, hogy egészen pontosan semennyit nem költött az európai és önkormányzati választások kampányára, de a kialakult helyzet ismételten rámutat arra, hogy tapintható homály van az állami, kormányzati kommunikációs költések témájában.

Állami kommunikáció: hogyan rendeli meg a kormány?

Először is fontos látni, hogy nem külön közbeszerzésekről van szó, hanem úgynevezett keretmegállapodásokról. Így tehát az a módszer, hogy egyesével összeadjuk az egyes eljárások vállalkozói díját, hogy így kapjuk meg a kampányköltések végösszegét, helytelen. Több okból is, de talán a leglényegibb, hogy a megnyitott keretmegállapodás távolról sem jelenti azt, hogy egyúttal el is költötték volna.

Ráadásul az állami és kormányzati kommunikációs költések nem közvetlenül mennek végbe, hanem az erre a célra létrehozott külön szervezeti rendszeren keresztül. Ezt fogja össze a Nemzeti Kommunikációs Hivatal (NKOH).

Erről azt kell tudni, hogy a kormányzat még tíz évvel ezelőtt hozta létre azért, hogy az állami szervek kommunikációs igényeihez kapcsolódó beszerzéseket ellássa. Ez a feladat később kiegészült a rendezvényszervezési eljárásokkal is, ezek is az NKOH-n belül bonyolódnak. A hivatal felismerte, hogy ezeknek a leghatékonyabb teljesítését keretmegállapodásos eljárásokkal tudja biztosítani.

Ez nem valami ördöngösség vagy szokatlan megoldás, hiszen a keretmegállapodás túlzás nélkül egy bevett közbeszerzési eljárási megoldás a nemzetközi környezetben is, és abszolút összhangban áll mind az európai, mind pedig a magyar közbeszerzési elvekkel és jogszabályokkal. Azt viszont látni kell, hogy a keretmegállapodásos eljárásnak két része van: egy első körös, illetve egy második körös. Ezek pedig semmi esetre sem adódnak össze, hanem éppen ellenkezőleg, egymásból következnek.

Az első körös eljárás lényegében egy nyílt verseny, amelyen bárki – aki megfelel a feltételeknek – elindulhat. A beszerzés és így a verseny is nyitott a piaci szereplők számára, transzparens módon történik a legjobb ajánlattevő kiválasztása. Amint ez lezajlik, a nyertessel megkötik a szóban forgó keretmegállapodást, de ekkor még semmiféle tényleges kifizetésre nem kerül sor. Csak a már említett második körben esedékes, hogy a szállító konkrét feladatokra ad ajánlatot, így például

• arculattervezésre,
• reklámfilm gyártására
• vagy médiakampány megvalósítására.

Miért így zajlik az állami kommunikáció? 

Ennek nyomán aztán már valóban létrejön a megrendelő szervezet (minisztérium, egy állami vállalat) és a vállalkozó között egy szerződés. Ennek a keretösszegét a megrendelő, tehát az állami oldal határozza meg annak alapján, hogy milyen feladatot vár el. Ismételten fontos hangsúlyozni, hogy a megrendelő nem köteles a teljes összeget kimeríteni az egyes feladatokra, 

Mindebből fakad, hogy amikor a sajtóban különböző összegek jelennek meg a kormányzati kommunikációs költésekről, akkor azt legalább 2,2-del kell elosztani.

Adódik viszont a kérdés, hogy mi lenne akkor, ha a NKOH nem keretmegállapodásokkal dolgozna. Erre az a válasz, hogy ebben az esetben a hivatal nem tudná hatékonyan és gyorsan biztosítani az állami ügyfelek kommunikációs és rendezvényszervezési igényeit. Mégpedig azért nem, mert az állami ügyfelek a közbeszerzési törvény szabályai szerint kötelesek eljárni, ami azt jelenti praktikusan, hogy keretmegállapodás nélkül nyílt eljárást kellene lefolytatniuk.

Ennek az időigénye hónapokra tehető, nem beszélve a kapcsolódó adminisztrációról. Ehhez képest a második körös eljárások néhány hét alatt abszolválhatók. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a központosított beszerzések nélkül az állami szervezetrendszer működése jócskán lelassulna, és nem utolsósorban sokkal több erőforrásra lenne szükség az állami és kormányzati kommunikációs feladatok megszervezéséhez.