Egy válság felé közeledve kevesen vágnak új vállalkozásba. Fazakas Ágnes viszont három év várakozás után, idén ősszel úgy döntött, nem létezik ideális időpont egy kereskedelmi galériával kombinált kávézó-bisztró elindítására, úgyhogy ő belevág. Művészettörténészként ugrott fejest az üzleti világba – amiben bízik: az ízlése és az általa gyűjtött, letűnt mesterségekről mesélő, különleges tárgyak ereje.
Manapság trend a ruhabolttól a virágüzletig mindent a gasztronómiával párosítani. Miért nem elég „csak” egy galériát nyitni?
Szerintem élettel telik meg a tér, ha egy üzlet vendéglátó funkciót is ellát. Van idő leülni, enni-inni, és közben nézegetni. Ahol kávézó vagy bár és művészeti galéria fuzionál, ott a művészeti részt általában a kortárshoz kötik. Ilyen szintű régiséggyűjteménnyel kombinálva ritka.
Nálam főleg art deco tárgyak vannak a bornyitóktól a csillárokig, a hamutálcáktól a kisasztalokig, üvegből, kerámiából, fémből, főként az 1920-as, 30-as évekből.
Ezek eredetileg is használati tárgyak voltak, már nem az arisztokráciának, hanem a jómódú polgárságnak készültek, otthonokba. Épp ezért nem steril, szinte múzeumi környezetben szerettem volna megmutatni őket. De nem is piaci zsibvásár hangulatban – amit ugyan nagyon szeretek, de viszonylag sok hazai régiségüzletre jellemző. A szakmámból adódóan ez egy kurált gyűjtemény, tematikusan rendezett, szaktudással összerakott. Nincs olyan tárgy, amely mögé ne tudnék odaállni a történetével és azzal, hogy miért jó, miért éri meg beruházni rá. Viszont egy megélt környezetbe helyeztem, hogy el lehessen képzelni, milyen lenne vele élni.
Művészettörténészként merészség üzleti terepre lépni?
A családomban sok a sikeres üzletember és -asszony, tőlük kapok segítséget e téren. A sógorommal írtuk az üzleti tervet, igaz, erre a hullámzó euró-forint árfolyamváltozásra nem számítottunk. Tárgyakból 2017 óta tudatosan betáraztam. Szerencsére, mivel a nemzetközi postaköltségek is meredeken emelkednek, a gyűjtemény pedig internacionális: francia, olasz, cseh, japán és természetesen magyar műtárgyak.
A régiséggyűjtés függőséggé tud válni?
Olyan, mint egy lavina. Ráadásul az is táplálja a vadászösztönt, hogy véges mennyiségű tárgy áll a rendelkezésünkre ebből a korszakból, mivel ez a fajta iparművészeti munka kihalóban van: elveszett a szaktudás, eltűnnek az eszközök, a gépek.
A kincskeresés ma már az online térben zajlik?
Igen, rengeteg munkát kell tenni a kutatásba így is, hogy egy globális virtuális (és néha fizikai) bolhapiacról kell válogatni. A kereskedő nyilván akkor tud jó üzletet csinálni, ha az eladó nincs tisztában azzal, hogy mit ad el. Ez ma már elég ritka, sőt, az internetes tájékozódásnak köszönhetően sokszor azt látjuk, hogy a fair kereskedővel szemben is irreálisan magas árat várnak el a vevők egy-egy tárgyért. Ha Marika néni otthonában a fia talál egy vázát, megfordítja, lát rajta egy pecsétet, és rákeres, hogy ez mi, lehet, hogy ráakad egy Christie’s aukcióra, ahol súlyos összegekért kelt el valamikor egy hasonló váza. De azt nem biztos, hogy tudja, hogy sokszor az eladás körülményei befolyásolják az árat, és az aukciós házak is elég tetemes költséget számolnak fel. Továbbá lehet, hogy egy első látásra hasonló tárgyat talál, ami viszont ilyen- vagy olyan okból más valós értéket képvisel. Minél igényesebb, specializáltabb egy online portál, kereskedőként annál valószínűbb, hogy ott nem fogunk nagy vételt csinálni.
Ha kiguberálunk egy kis cseh, lengyel, francia vagy német portálról egy tárgyat, azzal sokkal jobb üzletet köthetünk, de rá kell találni a megfelelő keresőszavakra is ahhoz, hogy a kincsek megmutassák magukat – ez is egyfajta ásatás.
A vétel után pedig következik a szállítás problematikája. Ha valaki tud műtárgyat csomagolni, akkor kilencven százalék, hogy az nem fog összetörni, rongálódni a szállítás során. Ha nem tud csomagolni, és úgy adja fel, akkor kilencven százalék, hogy nem ér el a vevőhöz épen. Érdemes azzal is számolni, hogy ha élőben nem tetszik, amit vettünk, akkor nem lehet két héten belül visszaküldeni, mivel használt, és ha magánszemélytől vesszük, akkor pláne nem. A jó fogásokhoz több ezer tárgyat kell átpörgetni értő szemmel és óriási türelemmel. Arról nem is beszélve, hogy egy tárgyból az esetek nagy részében azért lesz műtárgy, mert van mögötte egy sztori, el lehet mondani a mesét, amit szintén fel kell göngyölíteni. Gyönyörű egy váza önmagában is, de számít, ha tudjuk, honnan jött, mit élt át.
Az egyetemi tanulmányai alatt nem az art deco korszakával foglalkozott, hogy váltott át erre a témára?
Késő reneszánsz szakrális táblaképfestészetből doktoráltam, tehát a késő középkor és a reneszánsz időszakával foglalkoztam. Viszont amikor írtam a doktorimat, bármiről szívesebben olvastam, mint a főtémám, így akkor mélyedtem el például a japán selyemszövésben. Az akadémiai művészettörténetben az iparművészetek sajnos a futottak még kategóriába tartoznak, és többnyire a margóra szorulnak. Ha viszont valakit érdekel, és utánaolvas a tárgykultúra történetének, a mai tárgyakat is más szemmel fogja nézni. Látja bennük a dizájntörténetet, a mesterséget. Kiderül számára, hogy nincs új a nap alatt, hiszen a mai tárgyakban, bútorokban folyamatosan köszön vissza az art deco, a Bauhaus, a Space Age. Arra is nagyon érdekes perspektívát nyit, hogy mi, akik a mában élünk, azt hisszük, most vagyunk a legmodernebbek, legliberálisabbak stb., de ez nem biztos, hogy igaz.
Ezek a tárgyak arra is rávilágítanak, hogy a válságok jönnek-mennek, és ami túlél, az nagyon értékessé válik. Nemcsak azért, mert szép, hanem mert több mint száz éve értéket képvisel.
Az európai kvalitásos művészeti sorozatgyártás – amelynek eredményei ezek a termékek – kihalófélben van. A kora huszadik század számomra az Age of Branding időszaka, mert megjelenik az igény arra, hogy egy művészi tárgyból több legyen. Egyszerűen több a jómódú polgár, mint a gróf. Itt már nem egy művész készít el egy tárgyat, szétbontják a folyamatokat: van, aki önt, a másik mázol, a harmadik fest. Sorozatgyártás, de még kézi munka, így sosincs két ugyanolyan. Például ha a kerámiában gondolkozunk, a kis manufaktúrák mind más alapanyaggal dolgoztak – ezek a bányák már rég kimerültek. A Zsolnay-mázak készítésével kapcsolatos tudás egy része szintén elveszett, mert az államosításnál bizonyos formákat betörtek, sok recept eltűnt. Maradt az emlékezet, majd az sem. Az ősi gépek – például a savmaratók – sorra mennek tönkre. Az 1980-as évekre az üveggel, fémmel, kerámiával dolgozó manufaktúrák bő nyolcvan százaléka tönkrement, vagy konglomerátumokkal egyesült, mint a Wedgwood, a Jansen vagy a Rosenthal. A régi kvalitás, sokszínűség, mesterségbeli tudás épp ezért véges számú anyagban érhető tetten, amely érezhetően fogy.
Festmények miért nincsenek a falakon?
Festészettel nem foglalkozom, csak grafikával, nyomatokkal, fametszetekkel – ezek visszafogottabb, halkabb műfajok, de hihetetlen szaktudást igényelnek. Ezek a japán fametszetek sokszor olyan modern művészektől származnak, akiknek munkáit a legnagyobb múzeumok jegyzik és vásárolják. Ezekből sorozatok készültek, tehát lehet egy példány nekünk otthon és egy New York-i MOMA (Modern Művészeti Múzeum) vagy a londoni Tate Modern raktárában is.
