A Mustang GT Convertible hangja még vadabb

Lővei Gergely | Sokkal agresszívabban tekint a többi közlekedőre a felfrissített megjelenésű Mustang. Ez az önbizalom talán az erősebb, 5,0 literes V8-asnak köszönhető. Immár szívócső- és közvetlen befecskendezés is táplálja az égéstereket, a több benzin több energiát, azaz lóerőt nyújt. De csak akkor, ha a vezető jobb lába ezt parancsolja. Egyébként nevetségesen alacsony fordulaton, kellemes dohogás mellett ketyeg az erőmű, főleg, ha a vásárló az automatikus váltóra voksol. Ennek már tíz fokozata van, egy kicsit több annál, mint amit maga az autó használ.

Az óránkénti 30 kilométeres sebességnél már ötödikben, 50-nél már nyolcadikban haladunk. A nagy lökettérfogatból adódó nyomatéknak köszönhetően az utóbbi esetben is képes gyorsítani a Mustang GT. A másik véglet a sportos közlekedés, amire még a két tonnához közelítő saját tömeg ellenére is képes az autó. Ilyenkor azonban érdemes átvenni az irányítást az elektronikától a kormány mögötti kapcsolófülekkel. A fogyasztáscsökkentő programot ebben az esetben sem tudja teljesen levetkőzni az elektronika.

Nemcsak egyenes vonalú száguldásban erős a Ford póniautója, de az európai piacra szánt változat futóműhangolása következtében kanyarban is jó figurát mutat; vagy épp rajzol, mert, ugye, kikapcsolható az elektronikus póráz. Ilyenkor bizony könnyen füstbe mennek a hátsó abroncsok. A közvetlen kormányzásnak hála, jól uralható az autó, amely még bekapcsolt menetstabilizálóval is képes riszálni a hátsóját. A legjobb az egészben, hogy az immár pillangószelepes kipufogórendszerrel nem kell feltétlenül padlógázon közlekedni ahhoz, hogy a remek V8-as hangot élvezzük. A gyár által jószomszéd-módnak hívott funkció a tapasztalataim szerint hasztalan, reggeli indításkor a dúsítás miatt bizony hangosan dohog a motor. A vászontető jelen esetben nemcsak a természet felé nyitja meg az autózást, de bizony a kipufogóhangból is több jut. Kell ennél több? Ha a szomszédok is megértők: nem.