Ellátásbiztonság, költségek, károsanyagkibocsátás és energiafüggőség – a Deloitte elemzői szerint legalább ezt a négy tényezőt kell szem előtt tartanunk, ha szeretnénk megérteni a globális energiaszektor előtt álló utat, amely a fosszilis alapú termeléstől a széndioxidmentességig vezet.

A legtöbb kelet-közép-európai ország ma is erősen függ még a primer és szekunder energiahordozók importjától. Ez az energiamix nem mindig támogatja az Európai Unió emissziós törekvéseit: egy vagy több tényező többiek fölé helyezése komoly eltéréshez vezethet a kiegyensúlyozott rendszerhez képest – vélik a Deloitte szakértői a térségről készített új tanulmányukban.

Pedig a tét kiemelkedően nagy: a közlekedés és az energiatermelés a leginkább széndioxidintenzív iparágaknak számítanak. 

Az Európai Statisztikai Hivatal adatai szerint az EU-28 országok üvegházhatásúgáz-emissziójában a teljes kibocsátás közel 22 százaléka a közüzemi villamosenergia- és hőtermelésben elégetett tüzelőanyaghoz köthető.

Fotó: Pixabay

A kormányzati döntéshozók természetesen folyamatosan próbálnak egyensúlyozni a szempontok között, de az kétségtelen: ha erős politikai akarat van a széndioxidmentesítésre, a jelentős kibocsátáscsökkentés árát az ország adófizetői fogják megfizetni. Ez államonként eltérhet, az adott geopolitikai, gazdasági, környezeti és éghajlati viszonyoktól függően.

Az osztrák földrajzi és éghajlati adottságok lehetővé teszik, hogy az ország még évtizedekig hasznot húzzon a megújuló energiaforrásokból. Ausztria azon kevés szerencsés európai országok egyike, amelyek alpesi domborzattal és bőséges vízkészlettel rendelkeznek. Szintén előnyükre szolgál a megújuló energiaforrások, különösen a kisméretű szivattyús energiatárolás magas társadalmi elfogadottsága.

A mintegy 26 GW-os, tényleges beépített erőművi kapacitás több mint 50 százaléka vízenergia, és mindössze 22 százalék működik fosszilis tüzelőanyaggal, főként földgázzal. Tökéletesen érzékelteti az ideális adottságokat, hogy Ausztria könnyedén lesz képes teljesíteni azt a célkitűzést, hogy 2030-ra energiaellátása már 100 százalékban megújuló energiaforrásokra támaszkodjon.

Nálunk a legnagyobb fejfájást az okozza, hogy a hazai villamosenergia-termelés több mint felét adó erőművek lassan elöregszenek: ez ugyanúgy érvényes a paksi atomerőműre, mint a Mátrai szénerőműre. 

Még ennél is nagyobb problémát okozhat, ha középtávon nem valósulnak meg azok a beruházások, amelyek a megújuló energián, illetőleg a fosszilis tüzelőanyagokon alapuló rugalmas erőműveket célozzák. 

Míg Ausztria és Magyarország szigorúan veszi a széndioxidmentesítést, vállalva a jelentős költségnövekedés, a jelek szerint Horvátország kevésbé ambiciózus célokat követ: csak nagyon fokozatosan vonja ki az energiatermelésben használt fosszilis tüzelőanyagokat. Tény, hogy az energetikai átállás költséges, a számlát pedig a végső fogyasztók állják.

Az árnyomást erősíti az is, hogy a megújuló energiaforrások integrálása miatt meg kell erősíteni a nemzeti elosztóhálózatokat. További nyomást gyakorolhat a végfelhasználói villamosenergia-díjak emelésére az új energiahatékonysági kötelezettségi rendszerek bevezetése, valamint az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer (EU ETS) kiterjesztése az energetikán kívüli ágazatokra, így az építőiparra és a közlekedésre. 

Az ellátásbiztonsághoz a Deloitte szakértői szerint elengedhetetlen a regionális együttműködés és a rugalmas energiatermelés. 

Mindenki számára előnyös helyzetet teremthet például a víztárolási kapacitások megosztása a szomszédos országokkal a rendszer kiegyensúlyozása érdekében. 

Szintén jó eredményekkel kecsegtet a határokon átnyúló átviteli kapacitások fejlesztése. Ez nem pusztán az ellátásbiztonságot növeli, lehetőséget teremtve a szomszédos országok támogatásából fakadó előnyök kihasználására, hanem a piaci integrációt és a piacok összekapcsolását segíti, ezzel is erősítve a regionális árkonvergenciát.