A cégek maguk mondanak le tízmilliókról és még csak észre sem veszik
A rehabilitációs hozzájárulásról szóló jogszabály logikája világos, mégis félreértett, hiszen nem büntetni akar, hanem ösztönözni. A 25 főnél nagyobb vállalatoknak akkor kell rehabilitációs hozzájárulást fizetniük, ha a megváltozott munkaképességű dolgozók aránya nem éri el az 5 százalékot. Az éves összeg 2026-ban már 2 905 200 forint fejenként, ami egy közepes cégnél könnyedén több tízmilliós költséggé duzzad. A legtöbb vállalat itt azonban meg is áll.
Rehabilitációs hozzájárulás: a „kötelező költség” mítosza
A valóságban a rehabilitációs hozzájárulás az egyik leginkább félreértett költségelem a hazai cégek működésében. A legtöbb szervezet fix, elkerülhetetlen tételként könyveli el, miközben a mögötte lévő döntési tér teljesen kihasználatlan marad. Tapasztalataink szerint a probléma ritkán az, hogy nincs megoldás. Sokkal inkább az, hogy senki nem nézi meg rendszerszinten, mit jelent ez a kötelezettség a saját szervezetére szabva. Ennek hiányában pedig a cégek évről évre ugyanazt a több tízmilliós összeget fizetik be anélkül, hogy megvizsgálnák, valóban szükséges-e.
Ugyanaz a cég, 24 millió különbséggel
Egy 182 fős vállalat példája pontosan megmutatja a rendszer lényegét. Ha egyetlen megváltozott munkaképességű munkavállalót sem vesznek figyelembe, az éves befizetés 24 146 800 forint. Ha azonban a meglévő állományból négy fő státuszát megfelelően rendezik, az összeg 14 526 000 forintra csökken. Kilenc fő esetében pedig a hozzájárulás teljesen megszűnik. Ugyanaz a cég, ugyanaz a létszám, több mint 24 millió forint különbség, és valójában egy klasszikus vezetői döntés, hogy mi lesz ezzel a pénzzel.
A pénz gyakran már a cégen belül van
A leggyakoribb tévhit, hogy a hozzájárulás csökkentése csak új felvétellel lehetséges. A valóság ezzel szemben az, hogy sok szervezetben már jelen vannak azok a munkavállalók, akik figyelembe vehetők lennének a számítás során, csak éppen nincs megfelelően azonosítva vagy adminisztratívan rendezve a státuszuk. Ilyenkor nem toborzásról beszélünk, hanem optimalizációról.
Az első lépés jellemzően egy rehabilitációs audit: célzott létszám- és státuszelemzés, amely megmutatja, hol csökkenthető vagy akár nullázható a befizetés. A tapasztalat az, hogy már ez az átvilágítás is milliós megtakarítást tár fel éves szinten. A legrosszabb eset, ha kiderül: nincs mozgástér. A legjobb, ha a következő évben a cég már nem fizeti be ugyanazt az összeget, mert nem kell.
Növekvő költség vagy kiaknázatlan lehetőség?
A tendencia egyértelmű, a hozzájárulás összege folyamatosan emelkedik, a minimálbérhez kötött rendszer miatt ez a jövőben is így marad. Ez azt jelenti, hogy a „nem foglalkozunk vele” hozzáállás egyre drágábbá válik. Közben a másik oldalon ott van egy alig használt eszköz, egy olyan szabályozási logika, amely megfelelő megközelítéssel nemcsak költségcsökkentést, hanem stabilabb működést és valós üzleti előnyt is hozhat.
