Franciaországnak, mint a németeknek és más európai országoknak is, hidegnek bizonyulhat a tél, miután az orosz Gazprom visszafogta földgázszállításait, egyéb tekintetben azonban Emmanel Macron számára forrónak indult a nyár, és az lehet a tavaszi elnökválasztáson kiérdemelt második ötéves elnöki ciklusának akár egész hátralévő ideje is. A törvényhozási választások vasárnapi második fordulójára érkező rekord hőhullám meglepetésre nem a bal- és jobboldali radikálisok szavazási hajlandóságát nyeste meg, hanem Macron liberális Együtt blokkjáét. Az elnököt az eredmények olyan könyörtelen ellenzékkel rakják körbe, amely szinte semmivel sem ért egyet, amit Macron hirdet, és az ellenzését minden korábbinál több fórumon és nagyobb hangerővel juttathatja kifejezésre.
A meglepően nagy ugrással mandátumai számát több mint megtízszerező jobboldali radikális Nemzeti Tömörülés (RN) – amelyet Marine Le Pen, tavasszal Macron elnökválasztási kihívója neve fémjelez – 89 mandátumhoz jutott az 577 fős nemzetgyűlésben. A Fidel Castro-tisztelő és a NATO-ból való kilépést támogató szélsőbalos Jean-Luc Mélenchon által hetek alatt összeeszkábált Új Szociális és Ökológiai Nép Unió (NUPES) mindjárt 131 képviselői helyhez jut. A két tömörülés együttesen majdnem annyi mandátumot gyűjtött, mint Macronék, akik 245-öt, amivel az elnök támogatói a francia politikában ritka módon már nem rendelkeznek a törvényhozási többséggel.
A horrorverzió az lett volna, ha a tavasszal előretört balosok szerzik meg a relatív többséget: ebben az esetben előállhatott volna az úgynevezett kohabitáció, amikor a francia alkotmány által erős jogosítványokkal felruházott elnök a magáétól eltérő pártszínezetű kormányzattal kénytelen együtt élni, és hatásköre a kül- és a védelmi politikára szorul vissza. Mélenchonékkal és még inkábbb Le Penékkel Macron aligha fog össze a kormányalakításkor, de képes kormányt alakítani: akár kisebbségit, vagy koalícióba csábíthatja a középjobb republikánusokat, akik az előző nemzetgyűléshez képest sokkal kevesebb, de a várakozásoknál több mandátumot szereztek: 61-et. Velük sem volt felhőtlen a viszony, és ha a radikálisokkal való szembeszállásra hivatkozva végül vonakodva kötélnek állnak, az elnöknek minden bizonnyal nagy árat kell fizetnie érte fegyverben, paripában és programban.
Jut-e az egyezkedés közepette muníció Macron másik ambíciójára, az navigálására a háborútól és gazdasági bajoktól felkavart nemzetközi vizeken, az nagy kérdés. Pedig számára kifejezetten kedvező csillagzatok bukkantak fel a német kancellár meggyengülésével. A karizmatikus konzervatív-pragmatikus Angela Merkel helyét ősszel a szociáldemokrata Olaf Scholz vette át, akinek szintén a gazdaság fülé gyűlt felhőkkel kell küzdenie, amelyeket fokoznak az orosz–ukrán háború hatásai, miközben kül- és belföldről a kancellárt Kijev erőteljesebb támogatásáért ütik. Macron a külpolitikát illetően könnyen lehet, hogy pont fordított okból kap majd hideget és meleget, hiszen a főnixként feltámadt baloldalt dirigáló Mélenchon oroszbarát hírében áll, és hozzá hasonlóan a gazdagokkal szemben az egyszerű franciák nehezedő életkörülményei ellen kardoskodik a Nemzeti Tömörülés is a gazdagok embereként leírt elnökkel szemben.
A Macron számára lehetséges mentőövet jelentő középjobbon belül a királycsináló szerepet illetően még meg sem volt a választás végleges eredménye, máris repedések mutatkoztak. Jean-François Copé korábbi konzervatív miniszter már vasárnap kormánypaktumot emlegetett Macronékkal „a szélsőségek emelkedése” ellenében, a középjobb tömböt vezető Christian Jacob azonban úgy nyilatkozott, hogy ellenzékben maradnak. Ha az utóbbi politikusnak lesz igaza, Macronék még alakíthatnak kormányt, ennek azonban minden egyes törvény elfogadásához ellenzéki támogatókat kell szerezniük, ami béna kacsa pozíciót jelenthet. Kedvenc reformjának, a 62-ről 65 évre emelésének például könnyen lehet, hogy ezzel befellegzett.
