Drágák a nyugdíjpénztárak
Egy nyugdíjpénztárban az évek alatt levont költségek plusz azok elméleti hozamainak összege tetemes nyugdíjkülönbséget okozhat a megtakarítási periódus végén. Ez a százalékos értékben megadott különbség – amelyet szakszóval terhelési mutatónak hívnak – a Magyarország (24,1), Lengyelország (17,6), Bulgária (23,2) és Horvátország (23,1) összehasonlításában a hazai nyugdíjpénztári rendszerben a legmagasabb.
Az adatok abban a friss MNB-tanulmányban jelentek meg, amely a hazai nyugdíjpénztárak nemzetközi összehasonlításban mért költséges voltára hívja fel a figyelmet. (VG, 2005. január 17.) Miközben kérdéses, vajon más országokkal való összevetésből is hasonlóképpen rosszul kerülne-e ki a hazai nyugdíjpénztári szektor, figyelemre méltó, hogy Bulgáriában a magyarországinál két évvel, Horvátországban pedig négy évvel később indult második pillér kevésbé költséges, mint nálunk. (Itthon pénztári oldalról ugyanis a magas költségeket a rendszer relatív ifjú korával szokták magyarázni.)
A tanulmányból ugyanakkor az is kiderül, hogy nemzetközi összehasonlításban a kis országok nyugdíjpénztári piacán nem alakul ki igazi piaci verseny. Úgy tűnik, ez nálunk sincs másként, hiszen 2004 végén a hat legnagyobb pénztár a teljes tagság 86 százalékát tömörítette.
A bonyolult pénzügyi-számviteli kimutatások iránt nem érdeklődő pénztártagok többsége meg sem jelenik személyesen a közgyűléseken. Így nem meglepő, hogy a pénztárak adminisztrációs, marketing-, ügyfélszerző és alapkezelői szolgáltatóit az alapítóknak a pénztári igazgatóságban székelő tagjai határozzák meg.
Éppen ezért nehezen elfogadható indok az igazgatók részéről a hazai pénztári portfóliók magas – mintegy 85 százalékos – államkötvényhányadát a tagok konzervatív befektetési hajlandóságára fogni, hiszen ők nemigen döntenek az összetételről. Sokkal észszerűbbnek tűnik – a tanulmány alapján – a pénztárak mögött álló pénzintézetek érdekérvényesítését felelőssé tenni a kevés kezelői munkát igénylő, magas állampapírhányadért.
