Egy nagyváros mai fényei
Panelházak, utcák, sötétség, zárkózottság… Ilyen ma egy nagyváros? Hol van az ember(i)ség?… Ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel a látogatóban Szüts Miklós új, Városi tájképek című kiállításán, a Hamilton Tőzsdeügynökség kiállítótermében, az Aulich Art Galériában. A rendkívül erős atmoszférájú tárlat átfogó képet nyújt arról, mi jellemzi a művész legutóbbi öt-hat éves periódusát és a legújabb időszakot, hiszen a közel ötven kiállított alkotás között tíz vadonatúj, eddig sehol nem látott festmény is megtekinthető.
Szüts Miklós több festői korszakot zárt már le életében. A Képzőművészeti Főiskola után nagyméretű, lírai nonfiguratív képeket festett, majd – saját elnevezése szerint – pasztell-kollázsokat készített, utána pedig fokozatosan visszatért az olajfestéshez. Témája szerint az igazi változás 1990 tavaszán következett be: ekkor érdeklődése a figuratív festészet felé fordult, s ettől kezdve leginkább világos árnyalatú csendéleteket, majd cigánytelepi szobákat, hajléktalanszállókat ábrázoló enteriőröket festett. 1999 körül újabb témaváltás következett: megjelentek Szüts Miklós tematikájában a máig jelen lévő szürke lakótelepek, bérházak és tűzfalak, a villanyoszlopok, ködös, esős, esti vagy ellenfényben látható, ember nélküli, alacsony perspektívájú utcarészletek és terek. A mostani tárlat ennek a 2000 utáni korszaknak a festményeiből ad széles körű válogatást.
A jól felépített kiállítás koncepciója Váli Dezsőt – meg Szüts Miklóst és festőművész feleségét, Vojnich Erzsébetet – dicséri: a képek időrendben, azon belül pedig összefüggő sorozatokban nézegethetők. A hét teremben, folyosókon vagy akár a lépcsőfordulókban elhelyezett művek tökéletesen illeszkednek a helyiségek jellegéhez, a néző észrevétlenül követi az irányt a Béke tértől a Felszab’ térig, az alagsortól az emeletig, 2000-től 2007-ig.
Szüts Miklós új képei dinamikusak, kontrasztosak; budaörsi utcákat, külvárosi parkokat, aluljárókat, ködben-párában úszó Duna-partot, kikötőt, garázst, vészkijáratot, valamint budapesti tereket és utcákat, 18-as és 2-es villamost látunk. Minden szürke – de hányféle szürke! –, ember nélküli. Valójában azonban minden nagyon is intenzív és mélyreható: szinte érezzük az esőcseppeket az arcunkon, a nap és a villamos lámpájának vakító fényét a szemünkben, a köd és a pára ránk nehezedő súlyát vagy akár a villamoson tolakodó tömeget, a villanyoszlopok és az épületek magányát, a sötétség erejét. A kietlenség nem odabent van. Inkább az emberekkel körülvett, de embertelen való életben, ahová kilépünk az érzelmekkel teli képek világából.
