Szárnyal a restitúciós „iparág”

A második világháború előtt és alatt elkobzott képek visszaperlése az utóbbi években a nemzetközi műkincspiac egyik legfontosabb mozgató erejévé vált. Egyedül a Christie’s több mint félmilliárd dollár forgalmat realizált az elmúlt másfél évben az egykori tulajdonosok örökösei által viszszaszerzett és piacra dobott alkotások eladásával. Persze az aukciós termeken kívül is óriási értékek cserélnek gazdát. Ilyen volt egyebek mellett Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréja című híres képe, amelyet tavaly 135 millió dollárért vásárolt meg Ronald S. Lauder kozmetikumkirály (VG, 2006. június 26., 19. oldal).

A restitúciós ügyek felpörgése részben annak tudható be, hogy a kilencvenes évektől kezdve fokozatosan megnyíltak a volt szocialista országok archívumai, részben pedig annak, hogy kialakult egy profi ügyvédekből és a kutatások, perek költségeit megelőlegező kockázatitőke-társaságokból álló kör. A The Art Newspaper szerint elsősorban egyesült államokbeli és németországi ügyvédekről és befektetőkről van szó, akik szakemberek és a leszármazottak segítségével igyekeznek felkutatni az elrabolt műtárgyakat. Az ügyvédek 40-50 százalékos sikerdíjjal dolgoznak. A legismertebb ezen a területen a New York-i Ed Fagan, akinek legnagyobb – igaz, a bíróság által elutasított – akciója az volt, amikor a holokauszt áldozatai nevében tavaly 1,8 milliárd dolláros csoportos keresetet nyújtott be a Sotheby’s ellen rablott műkincsek forgalmazása miatt. Míg azonban sokan túlzott agresszivitással vádolják az ilyen ügyvédeket, az érintettek szerint azért alakulhatott ki ez a kiélezett helyzet, mert a kormányok mindeddig nem tettek eleget a restitúciós ügyek megnyugtató rendezéséért.

Az aukciósházak felemás érzésekkel tekintenek a restitúciós „iparág” fellendülésére. Ha a visszaszerzett műalkotások náluk kerülnek kalapács alá, akkor természetesen örülnek a jó üzletnek. Ezzel szemben ha már katalógusba vett műveket támadnak meg restitúciós követeléssel, akkor kínos helyzetbe kerülnek. Ilyen volt például, amikor a Christie’s a berlini Moses-Mendelssohn Intézet beadványa nyomán tavaly ősszel kénytelen volt visszavonni egy hatvanmillió dollárosra becsült korai Picasso-portrét (VG, 2006. november 13., 15. oldal).

A restitúciós ügyek jogi és etikai megítélését nehezíti, hogy gyakran olyan múzeumoktól vagy magángyűjtőktől perlik vissza a képeket, amelyek vagy akik az elmúlt évtizedek során jóhiszeműen vásárolták meg az adott tárgyakat. Az pedig, hogy annak idején valóban erőszakkal vették-e el a nácik a képeket, nem mindig tekinthető biztosnak: az 1930-as évek közepén eladott tárgyak esetében például nagyon nehéz bizonyítani, hogy reális volt-e a tulajdonosnak kifizetett összeg, illetve hogy valóban megkapta-e azt, vagy esetleg lemondott róla egy útlevélért cserébe. Ilyen volt például Ernst Ludwig Kirchner Berlini utca című festménye, amelyet a gyűjtő örököse tavaly visszaperelt a berlini Brücke Museumtól, majd 38 millió dollárért eladott a Christie’snél.