Akik a kapitalizmus bukását jósolják, azoknak egy fontos történelmi ténnyel szembe kell nézniük: ez a gazdasági-társadalmi formáció eddig határtalan képességet tanúsított önmaga újrafeltalálására, és az alakíthatóságának köszönheti, hogy évszázadok óta ismételten felülemelkedett a válságokon, s Marx Károlytól kezdve túlélte számos kritikusát. A kérdés nem az, vajon túléli-e a kapitalizmus a mostani krízist – túléli –, hanem az, hogy a világ vezetői miként juttatják el a rendszert fejlődésének következő fázisába.
A kapitalizmusnak nincs párja az emberi társadalmak kollektív energiáinak felszabadításában. Ezért van az, hogy a prosperáló társadalmak – a szó tág értelmében – kapitalista jellegűek: a magántulajdon köré szerveződnek, a piacoknak nagy szerepet szánnak az erőforrások allokálásában és a tevékenységek jutalmazásában. A csapda azonban itt az, hogy önmagára hagyva a magántulajdon és a piac is működésképtelen, ezért feltételeznek más intézmények általi támogatást.
A tulajdonjogok tiszteletben tartásához szükség van például bíróságokra, a piacok működtetéséhez pedig szabályozó hatóságok kellenek, amelyek megfékezik a túlkapásokat és korrigálják a rendellenességeket. Politikai szinten a kapitalizmusnak kompenzációs és újraelosztó mechanizmusokra van szüksége, hogy a működésének összhatása elfogadható legyen. Amint pedig a mostani válság megmutatta, nélkülözhetetlen a végső hitelezői funkciót ellátó központi banki hálózat, illetve a ciklikus gazdasági mozgások kiegyenlítését célzó fiskális politika. Más szavakkal: a kapitalizmus nem teremti önmagát újra, nem önfenntartó, nem önszabályozó vagy önstabilizáló.
