A Magyar Nemzeti Banknak (MNB) nincsenek arra vonatkozó statisztikái, hogy a lakossági hitelezésen belül pontosan mennyi a hitelkiváltás, vagy az adósságrendező de a hitelek egyik bankból a másikba hordozása már a válság előtt is népszerű volt. Szinte minden lakáshitelest felkeresett legalább egy-két hitelügynök csak azért, hogy rábeszélje: váltsa ki meglévő lakáskölcsönét egy kedvezőbb törlesztőrészletű konstrukcióra, például cserélje le a támogatott forinthitelt svájci frankosra, japán jenesre, vagy vigye át frankhitelét egyik bankból a másikba.
Miután az új hitelek iránti érdeklődés egyre limitáltabbá vált, és a jó adósok is fogyatkozni kezdtek 2007-2008 környékén, megszaporodtak az olyan hitelezők, amelyek megpróbálták a konkurencia jó adósait elhappolni akciós ajánlataikkal. 2008 nyarára a Világgazdaságnak nyilatkozó K&H Bank szerint az újrakötések aránya már elérte a nyugat-európai szintet, vagyis a portfóliók több mint 20 százalékát érintette. Akkoriban nagyjából 3300 milliárd forintnyi lakáshitel volt a háztartásoknál, ennek több mint a fele devizaalapú volt. Hasonló nagyságrendű volt már a deviza alapú szabad felhasználású jelzáloghitelek volumene is ekkoriban. A hitelcsere annyira népszerűvé vált, hogy 2008 tavaszán a Bankszövetség ajánlást adott ki a tagjai számára, hogyan könnyítsék meg az ügyfelek számára az ilyen tranzakciókat.
A hitelkiváltási piacot a válság előtt az akciós ajánlatok fűtötték, számos bank ajánlott akciós kamatot, kedvezményes törlesztőrészletet a futamidő első fél-egy évében, látszólag pedig költsége sem volt a tranzakciónak, hiszen a legtöbb banknál az induló díjak alól mentesültek az ügyfelek. Később, 2009-ben a hitelkiváltás motorja már nem ez, hanem a bizonyos pénzügyi szolgáltatóknál elérhető alacsonyabb kamatszint volt. A befagyott bankközi piacon nagybankok közül többen is kamatot emeltek, néhány kisebb pénzügyi szolgáltató tőlük tudott így ügyfelek szerezni. Azok az adósok, akik az alacsonyabb részlet reményében a válság elején váltottak, most viszont pórul járhatnak.
Azoknak, akik egyszer vagy többször is kiváltották a devizahitelüket, minden egyes alkalommal szembe kellett nézniük minden azzal, hogy a hitelező alkalmazta velük szemben az árfolyamrést. A folyósítás devizavételi árfolyamon történt, a kiváltáskori végtörlesztés pedig devizaeladásin. Pusztán ennek köszönhetően is minden egyes hitelkiváltásnál 4-5 százalékkal nőhetett az átvitt hitelállomány összege. Aki viszont a régebbi hitelét még 2009 július vége előtt lezárta, az árfolyam-különbözetet a régi hitelezőtől már nem követelheti vissza, csak az újtól.
Aki azért váltott bankot 2009 első felében, mert a régi bankja a válság miatt megemelte a kamatokat, szintén rosszul járhat. Amellett, hogy ő is hiába fizette meg kétszer vagy többször az árfolyam-különbözetet, az csak egyszer jár neki vissza, az MNB statisztikái szerint a kamatok emelése miatt sem számíthat komolyabb visszatérítésre. A svájci frank alapú hitelek kamatai ugyanis nagyjából 2009 közepéig emelkedtek csak gyors ütemben, azóta nagyjából szinten maradtak.
Az akciók miatt a hitelkiváltás mellett döntők is csalódhatnak. Az elszámoltatási törvénytervezet szerint a nekik visszajáró pénzből levonhatják ugyanis a bankok a kezdetben elengedett költségeket, amelyek értéke százezres nagyságrendű lehetett, miután számos hitelintézet átvállalta az értékbecslés, a közjegyző, a földhivatali lekérdezés díját, és a folyósítás költségeit is az indulásnál. Emellett ahol akciós kamattal indult a kölcsön, az első kamatperiódust követő kamatemelés nem számít feltétlenül egyoldalú szerződésmódosításnak.
