Az amerikai jegybanki szerepkört ellátó Federal Reserve szerdán döntött: marad a kamatszint, és marad a 120 milliárd dolláros havi eszközvásárlási keret. Egy olyan piaci rezsimben élünk, amely a hihetetlen mennyiségű pénznek köszönhetően az eszközárakat fölfelé hajtja, ám közben a volatilitás rendkívül alacsony. Úgy fest, hogy ez hamarosan véget ér, vagy legalábbis a Fed szerint addig folytatódik, amíg nem mutatkozik számottevő javulás a foglalkoztatásban, és felpörög az Mindenesetre 2023-ra a várakozásokat összesítő, úgynevezett dot-plot-ábra már kamatemelésről árulkodik, erre az első tőzsdei reakció a csökkenés megugró volatilitás mellett.
Ilyenkor nemcsak a termékek historikus volatilitására célszerű rátekinteni, hanem az opciók árából számítható volatilitásra is (implied volatility), ami arról árulkodik, hogy az opciós piacok milyen jövőbeli volatilitást áraznak. Ebből a két volatilitási mutatóból egy igencsak érdekes kép kezd kirajzolódni:
míg a realizált (historikus) volatilitás stabilan csökken, addig az opciókból visszaszámított volatilitás csökkenő trendje elbizonytalanodni látszik.
Erre utal, hogy egyre gyakrabban tűnnek fel tüskék az implied volatilityben, amelyek a hirtelen megdráguló opciós árakat jelölik. A koronavírus-járvány kirobbanása óta az opciók árából számítható volatilitás egy magasabb sávba került, mint a megelőző években, és úgy fest, nem is szándékozik onnan visszatérni.
És hogy mit is jelent mindez az eszközárak vonatkozásában? Potenciálisan egy olyan rezsimváltást, amelyben
magasabb árat kell fizetnünk a portfóliónk-eszközeink biztosításáért, miközben – ha beindul a kamatemelési ciklus – az átárazódások okozta tőzsdei lefordulások még tovább drágítják az opciókat.
Olyan, mintha gyülekeznének a fellegek a fejünk fölött, de még van egy roppant nagy likviditásbőség, amely tovább hajthatja fölfelé a tőzsdeindexeket – belengetett jövőbeli kamatvágás ide vagy oda. Addig pedig táncoljunk, hiszen még szól a zene!
