A bank egyelőre mindent visz

Az elmúlt év utolsó hónapjaiban vastag sugárban ömlött a pénz a bankokhoz. A lakosság tehát mostanában érzékelhetően ezt a megtakarítási formát részesíti előnyben. A dolog azért igazán érdekes, mert korábban mind a felügyelet, mind maguk a pénzintézetek aggodalmukat fejezték ki: a dinamikus hitelkihelyezés a megtakarítók kedvetlensége miatt a forrásellátottsági mutatók romlásához vezethet. Őszre azután elhallgattak ezek a panaszok.

A számokat persze némiképp torzíthatja, hogy a fiókokból előkerült euróövezeti valuták forintbetétként a bankokhoz vándoroltak. Ennek a pénzesőnek az áldásait azonban szinte kizárólag az OTP Bank élvezhette. Egyes pénzintézetekre lebontva (már csak a megfelelően széles körű adatok hiánya miatt is) persze nemcsak nehéz, hanem lehetetlen lenne vizsgálni ezt a folyamatot. A bankszektor egészét tekintve azonban még akkor is látványos a gyarapodás, ha az említett sublótpénzeket leszámítjuk.

Érdemes eltűnődni azon, hogy ez a jelenség vajon mit takarhat. Az első és legfontosabb - egyúttal persze igen szomorú - következtetés lehetne, a lakosság pénzügyi kultúra terén várt fejlődése még várat magára. A lekötött pénzintézeti betétek hozama ugyanis általában kifejezetten alkalmatlan arra, hogy az ilyesmire kicsit is odafigyelők szívét megdobogtassa. Közhely, hogy jellemzően a tőzsdei válság és az állampapír-piaci hozamok visszaesése, a piaci bizonytalanságok idején "fedezik fel" még az igényesebb befektetők közül is sokan a pénzintézeteket. (Megjegyezzük, most semmiképpen sem ez a helyzet.)

Visszatekintve azonban jól látható, hogy 1998-ban, a nyár végi tőzsdei és pénzügyi válság hatására a megtakarítási formák között igen jelentős átrendeződés ment végbe. A befektetési jegyek elvesztették addig kivívott különleges népszerűségüket, és felvirradt a bankoknak. Az év novemberében az összes új megtakarítás mindössze 26 százaléka kötött ki a pénzintézeteknél, decemberben azután ez az arány már 73 százalékos, és januárban is roppant magas, 68 százalékos volt. Az orosz válság egyébként a befektetési jegyeknél is alighanem akkoriban még csak bimbózó vonzalomnak vetett meglehetősen hosszú időre véget.

Ennél sokkal kisebb nagyságrendben, de hasonló helyzet következett be akkor, amikor a világgazdasági növekedés lassulni kezdett, majd felbukkantak a recesszió jelei. (Ezt egyébként egy kisebb tőzsdepánik - a technológiai lufi kipukkadása - vezette fel.) Magyarországon közben az addig szépen lefelé tartó inflációs folyamat megfordult, ami még a legbiztonságosabbnak tartott állampapír-befektetéseknek sem tett jót. Még ezeken a biztonságos ügyleteken is lehetett veszteni. A megtakarítók egy része az ilyen folyamatok alapján mond le a magasabb hozamkilátásról, az alacsonyabb, de biztos kamatokat választva.

A bankok kamatpolitikája egyébként meglehetősen érzékenyen - bár nyilvánvalóan késve - reagál a pénzvándorlásokra. A sorozatosan tapasztalható betétkivonás és a források szűkülése a betéti kamatoknak a magánszemélyek számára kissé kedvezőbbé alakításához vezethet. (Ez történt tavaly tavasszal.) Akkor azonban, amikor minden külön erőfeszítés nélkül is szépen gyarapodnak a bankbetétek, a pénzintézetek boldog féktelenséggel nyirbálgatják a betéti kamatokat. A különböző adatokat (átlagos betéti kamatszint, a hitelek és a betétek közötti kamatkülönbözet, vagyis a marzs és a megtakarítások típusonkénti alakulása, pénzintézeti akciók és reklámok) vizsgálgatva úgy tűnik, hogy a bankok üzletpolitikáját ezen a téren a háztartások magatartása sokkal inkább befolyásolja, mint az egymás közötti verseny. Ezt támaszthatja alá, hogy a pénzintézetek éppen akkor növelték marzsukat, amikor - állítólag - a legnagyobb vehemenciával kezdtek a lakossági piac meghódításához.

Egy a befektetési és megtakarítási szokásokról készített, kétezer pénzügyi döntéshozó megkérdezésével végzett felmérés szerint csak minden tizedik háztartás tudja bevételének legalább ötödét félretenni. A megtakarított jövedelem aránya pedig átlagosan 8 százalék. Az adatokból - ha hiszünk nekik - nyilvánvalónak látszik, hogy viszonylag szűk réteg igen jelentős hatással bírhat a megtakarítások alakulására.

Ők lehetnek azok, akik időnként jobb befektetési helyet keresnek. Így történt az orosz válság kitörése előtti évben, amikor egyetlen hónap alatt majdnem 45 milliárd forint zúdult át a részvénypiacra. A bankbetétekben a növekedés ekkor látványosan vissza is esett. Máig is vitatott, bár roppant valószínűnek tűnik, hogy a 1999. év ingatlanboomját is részben ilyen átvándorló pénzek eredményezték. Az átzúduló pénzfolyam folyamatos szűkülése, majd szinte teljes elapadása - az állam sorozatos erőfeszítései mellett is - gyorsan véget vetett az ingatlanpiaci árak robbanásszerű növekedésének. (Ezt a tényt mára az ezen a piacon érdekelt szereplők egy része is kénytelen-kelletlen, ha el nem is ismeri, legalább nem tagadja.)

A helyzet ma valószínűleg megérett arra, hogy a félretett pénzek egy része ismét útnak induljon. A háztartási vagyonokban ugyanis túlsúlyossá vált egyetlen típus, a bankbetét. Kérdés persze, hogy most milyen területet részesítenek a befektetők előnyben. (Az sem lenne csoda, ha egy kis "figyelem" ismét a részvényeknek jutna.)

Bármi történjék is azonban, a megtakarítások alakulásával kapcsolatban egyelőre aligha van okunk aggodalomra. A mintegy két évvel ezelőtti kételyek, amikor nem a megszokott ütemben gyarapodott a háztartások vagyona, mára tovatűntek. A megtakarítási kedv tehát néha lanyhulhatott, az viszont tény, hogy a lakosság kuporgatott forintjai a rendszerváltás után majdnem folyamatosan gyarapodtak. Mielőtt azonban a tökéletes biztonság hitében ringatnánk magunkat, nem árt emlékezni: 1992-ben a negatív reálkamat (tehát az inflációt alulmúló kamat) képes volt elérni, hogy a lakosság többet költsön, mint amennyit félretesz. A globalizáció kiterjedése pedig azt eredményezi, hogy a befektetési alternatívák között ne csak magyarországi lehetőségek jelenjenek meg.

B. Varga Judit