Ki fizetné a bővítést?

A helyes válasz: senki - írja pénteken közzétett tanulmányában a tekintélyes brüsszeli kutatóintézet, a CEPS. "Minden EU-politikus azt állítja, hogy támogatja a bővítést, de ugyanilyen egybehangzóan mondják azt is, hogy valaki másnak kellene fizetnie érte" - állapítja meg a CEPS.

Pedig történelmi szempontból tekintve a bővítés nem lenne drága. A legköltségesebb tétele, a közvetlen agrártámogatások kiterjesztése az új tagok mezőgazdasági termelőire az unió közös költségvetésének évi hatmilliárd eurójába kerülne. Vagyis a közös kassza mai kiadási főöszszegének hat százalékába - miközben az uniós büdzsé a tagok összesített GNP-jének 1,1 százalékát osztja újra. Az EU bruttó nemzeti termékének tehát alig több mint fél ezreléke (6,6 tízezrede) az, amibe az egyenlő versenyfeltételek kiterjesztése kerülne. Ezt nem hajlandó megadni az unió "a béke, a biztonság és a prosperitás zónájának" kiterjesztéséért. Holott húsz éve még valószínűleg boldogan fizetett volna ennyit a szovjet veszély megszüntetéséért.

Miért az érthetetlen kicsinyesség? Azonkívül, hogy a kommunizmus bukása után térségünk országainak rizikótényezője nyugati szemmel nullára zsugorodott (egymásnak nyugodtan nekieshetnek ezek az országok, az már senkit nem zavar az EU-ban), alapvetően onnan ered, hogy az unió a szó politikai értelmében - nem unió. Politikai vezetőit tagállamaik polgárai választják, nekik felelősek, feléjük kell a nemzeti költségvetések pénzéről elszámolniuk s nem az EU polgárai felé. Nem várható el tehát, hogy az unióbeli politikusok az EU érdekeit képviseljék. A még mindig csekély hatáskörű Európai Parlament képviselőit leszámítva nincs olyan uniós szerv sem, amelynek vezetőit ne a tagálla-

mok kormányai, végső soron tehát a nemzeti választók neveznék ki. S milyen a tagállamok választóinak hozzáállása ma az unión kívülről érkezőkhöz? Lásd néhai Fortuyn, Le Pen, Haider vagy Kjaersgaard sikereit. (UGy)