Ma már nem több egy darab papírfecninél a norvég fővárosban, Oslóban 1993-ban megkötött izraeli-palesztin békemegállapodás. Annak idején Jasszer Arafat palesztin vezető, Jichak Rabin izraeli kormányfő és külügyminisztere, Simon Peresz Nobel-békedíjat kapott a merész vállalkozásért. De Rabint már 1995-ben megölték, és a béke kilátása azóta egyre csak homályosabb lett, hogy mára végképp elenyésszék.

Talán két éve, "Camp David idején" festett utoljára úgy, hogy a megbékélés ügye mégis erősebb minden más megfontolásnál, de Arafat akkor azt mondta, még nem akar "Rabinnal kávézni" - attól tartott, saját emberei megölik, ha kompromisszumos békével tér haza, nem is kötött kompromisszumot. A második intifádáról minden elmondható, csak az nem, hogy beleilleszkedett a békefolyamat logikájába, akár válasz volt Ariel Saron jelenlegi kormányfő "provokációjára", akár véletlen egybeesés, hogy a templom-hegyi látogatás után robbant ki az új felkelés. A palesztin vezetés akkor erőszakos útra tért, s ebben partnerre lelt az izraeli keményvonalasokban.

A múlt héten a Saron-kormány bejelentette, hogy visszafoglalja a korábban már nagyjából kiürített Ciszjordániát, saját közigazgatásával helyettesíti a nem létező palesztint (amelynek maradékát, vagy kezdeményeit - nézőpont kérdése - az öngyilkos merénylők tenyésztelepeinek felgöngyölítése során semmisítette meg), hogy Izraelben helyreálljon a közbiztonság. Az alapvetően politikai válság így végleg visszacsúszott a katonai dimenzióba, ami megoldást nem ígérhet, csak pillanatnyi fellélegzést. Első következményként Bush elnök sem hirdette ki az "ideiglenes palesztin államra" vonatkozó tervét, amely valószínűleg eleve torzszülött lett volna.

Peresz meg Arafat pedig üres óráiban elgondolkozhat azon, hol lenne a legjobb helye a Nobel-békedíjnak. (SzH)