Irán és a gumidominóelv
Nem csupán azért mérsékelném a lelkesedést, mert egy 66 milliós országban aligha csinálhat nyarat néhány ezer lelkes gólya, s nem is csupán amiatt, mert a tüntetések eleddig sem mentek ritkaságszámba Iránban. De azért is óvnék mindenkit a rendszerváltó eufóriától, mert a diákok egy jelentős része - legalábbis a hírek szerint - elsősorban az egyetemi tandíj bevezetése miatt tiltakozik, mások radikálisabb, a konzervatív Khamenei ajatollah hatalmát visszaszorító reformokat követelnek, megint mások pedig a reformista Khatami elnök hatalomból való távozását. Mindenesetre többségük valószínűleg nem egy Washington által kívánosnak tartott (Amerika-barát, világi, a tömegpusztító fegyverekről - s velük együtt a regionális hatalmi státusról -, valamint a terrorizmus - perzsául értsd: a palesztin ügy - támogatásáról lemondó) rendszerért ment ki az utcákra.
A ricei-bushi politikai dominóelv egyik legkomolyabb gyengesége, hogy egymáshoz nagyon hasonlatosnak tekinti a felborítandó és újrakonfigurálandó közép- és közel-keleti rendszereket. Így hajlamos egyenlőségjelet tenni például Irak és Irán közé is, holott a Szaddám-féle diktatúrához képest Khatami elnök Iránja kis túlzással a demokrácia regionális mintaállama, amit paradox módon épp a mostani tüntetések bizonyítanak leginkább. Olyan ország, ahol a hatalom csúcsán is jól elkülöníthető politikai erők rivalizálnak egymással, létezik egyfajta sajtópluralizmus, és többé-kevésbé valódi választásokon dőlnek el a parlamenti erőviszonyok. Ilyen körülmények között mindenfajta, a rendszer megváltoztatására irányuló külső nyomásgyakorlásnak kettős kimenetele lehet: éppúgy segítheti a reformer, miként a konzervatív oldal előretörését. Vagyis nem minden kockázat nélküli az az amerikai törekvés, amely - figyelmen kívül hagyva az iráni belső folyamatokat - lehetőleg egyik napról a másikra szeretné dűlőre vinni a rendszer átalakítását.
Ugyancsak problematikus az iráni nukleáris program és Teherán terrorizmust támogató tevékenységének az iráni belpolitikával való szoros amerikai összekapcsolása. Mivel a nukleáris képességek megszerzésére irányuló iráni ambíció tekintetében egységesnek tűnik a két nagy szemben álló politikai tábor álláspontja, illúzió lenne e probléma megoldását egy ún. rendszerváltástól várni. Különösen mostanában, amikor az iraki történet egyik lehetséges olvasata szerint Washington csupán azokkal a "latrokkal" szemben mutatkozik kérlelhetetlennek, akik - még - nem rendelkeznek nukleáris képességekkel. Ami pedig a terrorizmus iráni támogatását illeti, ezt is érdemes differenciáltabban szemlélni. Mert bár kétségtelen tény, hogy Teherán nyíltan támogatja a Hamászt, az Al-Kaida elleni harc kapcsán viszont feltűnő együttműködést demonstrál, amikor nagy számban tartóztatja le a terrorszervezet tagjait. Látni kell tehát - még ha ez nem is illeszthető bele a szeptember 11. után nyíltan meghirdetett, "jók kontra rosszak" típusú angolszász világértelmezésbe -, hogy a jelenlegi iráni politikai elit a Hamász támogatását az Izrael ellen vívott felszabadító harc térségbeli logikájába illeszti, s nem feltétlenül ambicionálja a globális terrorizmus támogatását.
Úgy vélem, el kellene kerülnünk, hogy az Iránnal kapcsolatos valós problémáknak nagyobb helyi értéket adjunk a kelleténél, s elhitessük a világgal, hogy az arab-izraeli konfliktus, a globális terrorizmus elleni küzdelem stb. kulcsát - az iraki után most éppen - az iráni rendszerváltás jelenti.
