Privatizálni, csak okosan

Politikai és gazdasági körökben régóta eldöntetlen kérdés, mekkora szerepet vállaljon az állam vállalkozóként. Ott, ahol egyébként a piac képtelen megfelelő eredményt biztosítani, a kormányzati részvétel elengedhetetlen. Ilyenek a közjavak, amelyekért nem lehet, vagy nem célszerű pénzt kérni (közvilágítás, közoktatás), vagy a profitorientáltság szociális célokat sértene (társadalombiztosítás, kultúra). Más a helyzet természetes monopóliumoknál, ahol a gazdasági racionalitás a verseny létrejöttét akadályozza meg. (Aligha van értelme két párhuzamos elektromos vagy szennyvízhálózat kiépítésének.) Míg az előbbi esetben a közvetlen termelés, az utóbbinál "csak" a monopolhelyzettel való visszaélést megakadályozó piacszabályozás indokolt.

Ahol viszont a piaci verseny kibontakozhat, az állam részvétele nemcsak felesleges, de gyakran káros is, mivel a köz rosszabb gazda, mint a magánbefektető, ami az erőforrások (adóforintok) pazarló felhasználásához vezet. Vannak azonban olyan célok, amelyek még az ilyen területeken is speciális regulákat igényelnek. Ilyenek a foglalkoztatáspolitikai, területfejlesztési vagy éppen állambiztonsági kérdések, amelyek az amúgy piacalapú koordináció "terelgetését" igényelhetik.

Amikor azt kérdezzük, szükség van-e a magánosításra, azt kell eldöntenünk, hogy az adott ágazat speciális problémái kezelhetők-e közvetve, jogszabályokkal, támogatásokkal, ellenőrzéssel. Ha igen, az állami pénzeknek jobb helye van másutt. Aligha indokolható tehát az acélipar, a légi közlekedés vagy a kereskedelmi banki tevékenység köztulajdonban tartása.

Más a helyzet akkor, ha egy-egy céget közjószág előállítása is terhel: elképzelhető, hogy az elvárt szolgáltatási minimumnál már nem üzemeltethetők nyereségesen egyes tömegközlekedési társaságok (Volánok, vasúti szárnyvonalak). Ezeknél, ha az állami tulajdonnak nem is, a központi támogatásnak feltehetően hosszú távon mindenképpen fenn kell maradnia.

A vállalatok eladási időpontjának meghatározása szintén érdemi kérdés lehet. Egy cég értékét tulajdonosa számára annak jövőbeli jövedelemtermelő képessége és kockázata szabja meg. A várható szabad pénzáramlások mai összesített értékét meghatározva adhatunk becslést arra, mennyit hajlandó fizetni a befektető a felkínált társaságért. Fontos hangsúlyozni, hogy a hozamot és a kockázatot egyidejűleg kell mérlegelni: vagyis hiába van közel az uniós csatlakozás, amely esetleg gyorsabb piaci növekedést, vagyis magasabb nyereséget ígér, ha közben a gazdaságpolitika olyan bizonytalanságot kelt, ami miatt az ország-, a szabályozási és a devizakockázat drasztikusan megemelkedik.

Ráadásul az árakra a kereslet és a kínálat viszonya is hatással van: ha a befektethető pénz szűkös, mert szomszédaink sorra elhalásszák előlünk a tőkeerős invesztorokat, bizony lehet, hogy érdeklődők hiányában csak áron alul kelnek el cégeink. Emiatt nagy privatizációs ajánlatainkat célszerű úgy időzíteni, hogy azokat egy dinamikus növekedéssel és alacsony kockázattal kecsegtető időszak előtt bonyolíthassuk le, amikor - befektetőbarát politikánk miatt - egyébként is sokan érdeklődnek az ország iránt. Vagyis nem akkor, ha költségvetési lyukakat kell befoltozni. Nincs értelme az olyan érveknek sem, amelyek szerint az államnak meg kellene várnia, míg a forint árfolyama számára előnyösen alakul. Sokkal helyesebb, ha a külföldi befektetőknek egyszerűen euróban (vagy dollárban) határozzák meg a vételárat, amelyet az ügylet lezárása után arra alkalmas időpontban váltanak át. Mert ugye senki sem akarja azonnal felélni a bevételt?

Az utolsó gondot éppen a befolyt pénzek helyes elköltése veti fel. A privatizációs vételár elherdálásától tartók megnyugtatására a mostanában megint felpörgetni kívánt magánosítást felügyelő gazdasági miniszter rögvest bejelentette: a bevételt autópálya-építésre fordítják. Igen dicséretes döntés, hiszen ebben az esetben a privatizáció nem jelent mást, mint az állam szükségtelen piaci jelenlétében lekötött tőkéjének átirányítását az infrastruktúra-fejlesztésbe, ahol viszont a kormányzati szerepvállalásnak nincs alternatívája.

Csakhogy a helyzet közel sem ilyen rózsás. Sokadszor próbálják a politikusok a laikusokat lágy, rózsaillatú álomba ringatni: pántlikázott pénzek ugyanis nincsenek. A többletbevételek infrastruktúra-fejlesztésre fordítása csak akkor igazolható, ha azokat nem a korábban amúgy is betervezett projektekbe ölik (miközben az eredetileg odaszánt pénzeket költik folyó kiadásokra), hanem ha az "ölünkbe hullott" tőkéből új programokat indítanak. Erről azonban egyelőre, úgy tűnik, szó sincs.