Nemzeti konszenzus

Kisebb csoda történt múlt pénteken a lengyel parlamentben. A kisebbségben kormányzó baloldali kabinet úgy vett ki 2,5 milliárd dollárnak megfelelő összeget a nyugdíjasok zsebéből, hogy az ezt lehetővé tévő indexálási törvényt a képviselők közel kétharmada támogatta. A reform annak a csomagnak a része, amellyel Varsó 15 milliárd dollárt igyekszik megtakarítani 2007-ig, hogy teljesítse az euró átvételéhez előírt deficitszabályt. A dolog külön pikantériája, hogy a döntést a legnagyobb ellenzéki párt, a Polgári

Platform is támogatta.

Anélkül, hogy a konkrét lengyel intézkedés hasznosságát, igazságosságát minősítenénk, nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi lenne egy hasonló törvényjavaslat sorsa Magyarországon. (Ahol, eltérően Lengyelországtól, a rendszerváltás óta sziklaszilárd a politikai stabilitás.) Nálunk sokszor még az aktuális koalíciós pártok sem tudnak megállapodni a nemzet hosszú távú érdekeit szolgáló, ciklusokon átívelő reformokról, nemhogy a parlamenti pártok összessége. Pedig nem véletlenül szorgalmazta legutóbbi jelentésében a Magyar Európai Üzleti Tanács - amely a magyarországi munkaadók színe-javát foglalja magában -, hogy a nemzeti konszenzus hiánya a legfontosabb stratégiai kérdésekben már-már a versenyképességünket, azaz a sikeres jövőnket veszélyezteti.

A konszenzushoz a kormányoldalnak és ellenzéknek először is tisztáznia kellene végre saját magával, hogy mit akar valójában (a hatalmon kívül persze). Az nem megy, hogy a szocialista-liberális koalíció két éve folyamatosan papol a versenyképesség javításáról, a reformok szükségességéről, de valójában nem, vagy alig tesz érte bármit is. De az ellenzék is felelőtlen, amikor a hibás és az előremutató intézkedéseket összemosva, elvtelenül, pusztán zsigerből bírálja a kormányt (az sem jó, ha nagy a deficit, az sem, ha csökkentik azt; az sem jó, ha pazarol a bürokrácia,

az sem, ha megpróbálják racionalizálni). Márpedig konszenzust építeni csak elvek mentén lehet.

Írország vagy Hollandia példái korábban arra tanítottak, hogy a tartós gazdasági sikerhez félre kell tenni a kicsinyes, rövidlátó pártérdekeket, és az alapkérdésekben közös nevezőt kell találni. Úgy látszik, most már Lengyelországtól is tanulhatunk valamit.