Privatizálni így: felélt jövő
A mezőgazdasági tevékenységnél, vízi közlekedésnél vagy a porcelán- és gyógyszergyártásban aligha lehet az államnak bármiféle előnye a piaccal szemben. Egyelőre nem tudni olyan különleges társadalmi érdekről, amely sérülne a magánkézbe adásnál, hiszen az érzékeny területeket (speciális vérvonaltenyészet, személyszállítás) rendre leválasztották, s eddig nem maradtak el a különféle foglalkoztatási, működtetési garanciák sem (Dunaferr).
A legérzékenyebb terület talán a tankönyvkiadás lehetne, de a piac jó részét már ma is magánkézben lévő társaságok látják el, s a komoly verseny miatt drágulásra, minőségromlásra aligha kell számítani. Ráadásul a gyógyszer- és árampiac szabályozása alapján jól tudjuk: az árak befolyásolására a saját vállalat működtetésén túl más eszközei is lehetnek az államnak. Így ezeknél a cégeknél gazdasági szempontból racionális lehet a magánosítás.
Egészen más a helyzet olyan társaságoknál, ahol valamilyen közérdek fűződik a piaci alapon nem rentábilis cégek működéséhez. A tavaly ilyenkor még eladni tervezett, közellátást biztosító Volán-társaságok és kis forgalmú MÁV-szárnyvonalak társadalmi hatásuk miatt értékesek, míg a monopoljogokkal körülbástyázott - a legfrissebb listán már nem szereplő - Szerencsejáték Rt. pedig nem egyéb, mint a köz mesterségesen létrehozott aranytojást tojó tyúkja. A kiváltságok fenntartásának egyetlen erkölcsi alapja az, hogy végső soron az állam profitál belőle. Egy esetleges értékesítésnél azokat mindenképpen meg kellene szüntetni ahhoz, hogy a piac hatékonyan működhessen. Ez viszont a cég értékének drasztikus zuhanása miatt könnyen lehet, hogy olyan ajánlatokhoz vezetne, amelyeknél a jelenlegi feltételek melletti állami működtetés sokkal jobb üzlet.
Fontos szempont az eladási ár realitása és a befolyt összeg felhasználása is. A költségvetés csapnivaló helyzete, a - többek között a reálhozamokat is eltüntetni akaró - adóemelési tervek, és az, hogy a kormány egyetlen új célt sem nevezett meg, amelyet az "égből pottyant" pénzből kívánnának megvalósítani, azt sejteti: az állam egyszerűen feléli majd a bevételt ahelyett, hogy beruházásokra, reformokra fordítaná azt. Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy sokkszerűen, egyszerre dobják piacra a különböző részvényeket.
Ha pedig valóban a költségvetés feneketlen zsákjába kerül a bevétel, az nem csupán elodázza a központi irányítási költségek lefaragását, de azt is üzeni a vevőjelölteknek: senki sem fogja ellenőrizni, hogy a legjobb ajánlatnál nem ér-e többet az államnak a cég. Merthogy a közkézben lévő vállalatok értéke sem nulla, még akkor sem, ha veszteségesek.
Ha a magánosítás egyetlen célja a hiány lefaragása, akkor az - a hitelfelvételhez hasonlóan - nem egyéb, mint a jövő megkurtítása. Ráadásul az elmúlt években a hasonló tranzakcióknál a vevők vagy multinacionális cégek, vagy - valamilyen furcsa véletlen folytán - az éppen hatalmon lévő politikai erőkhöz köthetők. Márpedig ilyen ügyleteknél aligha a fair ár a lényeg.
A feltehetően a tőzsdén felkínált papíroknál sem épp a mostani a legjobb időszak: a Richter Gedeon árát a bizonytalan gyógyszerár-szabályozás, a legújabb tervek szerint jövőre eladandó Antenna Hungáriáét pedig a Vodafone-részesedés és a digitális műsorszórás egyelőre bizonytalan jövője befolyásolhatja döntően.
Csak remélhetjük, hogy még a politika sem mondhat tartósan ellent a gazdasági racionalitásnak.
