Az adósságfelhalmozás amerikai módszere

Amikor az amerikai folyó fizetési mérleg hiánya 1985 elején elérte a 120 milliárd dollárt - ami folyó árakon számolva a mai szint harmada -, a világ abbahagyta ennek finanszírozását. Az eredmény a dollár árfolyamának meredek esése lett, aminek nyomán az amerikai valuta a német márkához képest 50 százalékkal leértékelődött. Európa számára nem lenne kívánatos ennek a megismétlődése.

Valójában a világ nem engedheti meg magának az amerikai folyó fizetési mérleg hiányának - legalábbis gyors - eltűnését. Vegyük ki az egyenletből az amerikai importot, és nyomban eltűnik az utóbbi időben tapasztalt, bátortalan európai növekedés. Mindez talán már folyamatban is van, az euró árfolyamának 1,20 dollárról 1,30 dollárra való erősödése elég volt ahhoz, hogy az idei harmadik negyedévben leálljon az európai növekedés. Az amerikai valuta gyengülésének kezdete előtt az EU tagállamainak kivitele évente 6,5 százalékkal növekedett, szemben a fogyasztás 2 százalékos és a beruházások 3 százalékos bővülésével. Az utóbbi időben a Japánban tapasztalt fellendülést is csaknem maradéktalanul a kivitel vitte előre, amint azonban a jen erősödik, a növekedés itt is leáll.

Miután a jegybankokat már teljesen elárasztották dollárral, és a kereskedelmi egyensúlyhiányok aggasztóvá váltak, három megoldás kínálkozik. Az egyik abban állna, hogy az Egyesült Államokban növekszik a megtakarítások mértéke. Ez azonban - tekintettel Bush elnök becsvágyó fiskális terveire és a folytatódó iraki háborúra - valószínűtlennek látszik. Az amerikai magánmegtakarítások enyhén negatívak, ennek javulása pedig már rövid távon vezethetne a növekedés lassulásához.

A második lehetséges megoldás az lenne, hogy a dollár még erősebben leértékelődik, aminek folytán jegyzése jóval a mostani szint alá esne mind az euróval, mind a jennel szemben. Ennek a variánsnak a hatásosságát fokozni lehetne a jüan felértékelésével.

A harmadik változat szerint Európában nekilódulna a növekedés, ami kiválthatná az ide irányuló amerikai kivitel fellendülését. Ez csak akkor következhetne be, ha az európai vállalatok csökkentenék költségeiket, és javítanák a termelékenységüket. Mint azonban az oly sokszor előfordult, most is hallható a "szerkezeti reformok" terveiről szóló litánia, ezek végrehajtása azonban rövid távon valószínűtlen.

Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Az egyik alternatíva az lehetne, hogy növelnék a munkaórák számát, az órabérek arányos emelkedése nélkül. Az európaiak és az amerikaiak a hetvenes évek elején nagyjából azonos óraszámban dolgoztak. Ma azonban az európaiak - például Francia- és Németországban - jóval kevesebb időt töltenek munkával.

Ez részben a magasabb európai adóknak tudható be, amit nem lehet ellensúlyozni: nem lehet munkára kényszeríteni azt, aki a magas felső adókulcs miatt túl kicsinek tartja a hazavitt fizetését. A ledolgozott órák számának csökkenését emellett a kötelezően kiadandó szabadság növelésére irányuló szakszervezeti követelések sikerére is vissza lehet vezetni. A munkaórák számának növelésére irányuló munkaügyi reformok nem csökkentenék a foglalkoztatott bruttó bérét, csökkentenék azonban a termelési költségeket. Ezen elképzelésről szóló viták kezdenek felbukkanni a sajtóban, és remélhetőleg a szakszervezeti vezetőknek, illetve a gazdaságpolitika irányítóinak zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásain is napirendre kerülnek.

Amíg azonban ilyen változások nincsenek, addig a világ többi részének az az érdeke, hogy az USA továbbra is tartsa fenn és finanszírozza a példátlan méretű, évente 500 milliárd dollár nagyságrendű fizetésimérleg-hiányt. Ez lehetővé tenné a kínaiaknak, hogy stabilan tartsák valutájuk dollárral szembeni árfolyamát, megőrizve erős versenyképességüket. Európa számára az amerikai külső hiány tudná életben tartani a növekedés egyetlen forrását.

Ismételten le kell azonban szögezni, hogy ez nem fog örökké tartani. Európának idővel fel kell hagynia azzal a gondolkodással, hogy az USA meg tudja menteni a gazdaságát, és saját erőforrásaira kell támaszkodnia. Ne legyen mindazonáltal senki sem meglepve, ha a következő európai visszaesésért ismét az USA-t és a dollár értékvesztését tennék felelőssé. Utóvégre mindig hasznos, ha van bűnbak, akit okolni lehet.