Magam egyébként az amerikai és az orosz elnökválasztás eredményét tekintem az elmúlt év meghatározóbb hírének. A Bush-Putyin duó ugyanis 2004-ben igazi, összeszokott, mindenkit letáncoló pár lett a nemzetközi politika jegén. Elég talán arra utalnunk, hogy mindkét elnök világlátásában előkelő helyen szerepel a katonai erő, mindkettő meggyőződéses híve az amerikai ihletésű "preventív csapásnak", mindketten sokkal inkább a terroristák, semmint a terrorizmus ellen kívánnak fellépni, most nem is beszélve persze egymásért folytatott kölcsönös választási kampányukról. Ráadásul a szeptemberi beszláni tragédia minden korábbinál közelebb hozta egymáshoz a két elnököt: a Bush-adminisztráció soha nem tapasztalt empátiát mutatott Putyin terrorizmus elleni csecsenföldi harca iránt, az orosz elnök pedig sikeresen kölcsönözte, illetve (a novemberi amerikai elnökválasztás szempontjából is kedvezően) visszhangozta politikájában a szeptember 11-e motívumot Beszlán kapcsán.

Mivel az Egyesült Államok a világ legerősebb hatalma, Bush elnök újraválasztása fajsúlyosabb kellemetlenség, mint Putyiné. A nemzetközi biztonság napirendjét tematizáló iraki és palesztin-izraeli konfliktus szempontjából legalábbis mindenképpen.

Ami Irakot illeti, itt a formális normalizálásnak (jelképes hatalomátadás, választások kitűzése), a belbiztonsági helyzet konkrét romlásának, illetve az amerikai neokon politikusok csodavárásának lehettünk tanúi az elmúlt évben. Az iraki belbiztonság helyzetét tragikusan jól szemlélteti a stabilizáló erők 1478 halálos áldozata és 9844 sebesültje, ami egyébként időarányosan alig valamivel kevesebb, mint az oroszok 1994 óta Csecsenföldön elszenvedett tízezres vesztesége. A washingtoni csodavárás ennek és annak ellenére is töretlen, hogy Bush újraválasztásával minimálisra csökkent az esélye, hogy a régi-új amerikai vezetés valamiféle innovatív politikát kezdeményezzen az iraki konfliktus megoldásában. Nem véletlen tehát, hogy az év során számos ország vonult ki, illetve jelentette be kivonulását az iraki koalícióból, látva az amerikai politika kontraproduktivitását. Mint emlékezetes, ebben a spanyolok voltak az elsők, akik a márciusi madridi robbantásokat követően (de nem annak következtében) léptek le Irakból. S ha már itt tartunk: nem szeretném eltúlozni a madridi robbantás jelentőségét sem. Tény, hogy a március 11-i merénylettel Európában is megjelent az új típusú terrorizmus, ám tény az is, hogy a kontinens országainak terrorfenyegetettsége messze nem azonos mértékű, még Madridot követően sem.

Magam a Közel-Keleten sem láttam lényeges biztonságpolitikai változásokat. Kezdeményezéseket pedig még kevésbé. S bár Arafat halála fontos dátum volt az év során, de korántsem tekintem fordulópontnak. Meggyőződésem ugyanis, hogy a palesztin-izraeli konfliktust csakis széles nemzetközi, amerikai-EU-orosz- ENSZ összefogással lehet megoldani, s csakis olyankor, amikor az említett nemzetközi főszereplők között viszonylag harmonikus a kapcsolat. Mint ismeretes, erről egyelőre koránt sincsen szó. Az Egyesült Államok szívesen megszüntetné az ENSZ-t, és viszonyát Európával is egyre inkább az érdek- és értékkülönbségek dominálják, Oroszország pedig éppen most akaszkodott öszsze a világgal az ukrán elnökválasztás miatt. S ha már itt tartunk: az ukrán események tartoznának a kellemes hírek kategóriába. Már persze ha hinném és komolyan venném, hogy az EU és az Egyesült Államok Viktor Juscsenko melletti vehemens kiállása mögött nem pusztán a "puffer-Ukrajna" fenntartásának ösztöne, hanem komoly stratégia állna. De ilyet nem igazán látok.

Végül egy megközelítőleg 60 ezer halálos áldozattal járó és több mint egymillió embert hajléktalanná tevő katasztrófáról is említést tennék. Leginkább azért, mert bár áldozatainak száma a délkelet-ázsiai cunamival rokonítható, a médiában való megjelenítése - torz szemléletünket jelezve - eltörpül emellett. Dárfúrról van szó, melyről sokan valószínűleg azt sem tudják, hol található.

Kérem, keressék meg a térképen?