Az Európai Unió bővítésének kihívásai

A problémák valósak, a megoldásuk azonban a kibővített EU távlataiban rejlik: a termékek és szolgáltatások kereskedelmének kiterjesztésében, a piacok integrálásában, a tőke jobb allokálásában és a gazdaságpolitikák egységesítéséből adódó fegyelmező hatásban. A 25 ország több mint 450 millió lakosa által alkotott piac, illetve a kínált kereskedelmi és befektetési lehetőségek előnyei maguktól értetődőek. A közepes jövedelmi szintű közép- és kelet-európai államok felvétele egy nagyobb, sokoldalúbb belső piac kialakulásához vezet, növekvő vásárlóerővel és jól képzett munkaerővel.

Az euró átvétele fokozottabb integrációhoz vezethet, mert eltűnnek az árfolyamkockázatok, csökkennek az ügyletek költségei, fokozódik az árrendszer átláthatósága és a verseny. Az euróövezet tagállamainak tapasztalata azt mutatja, hogy az egységes valuta bevezetése a kereskedelmi forgalom tíz százalék körüli növekedését eredményezte. Sajnos azonban a fokozott integrálódás egyik csatornája - a munkaerő szabad áramlása - nem nyílt meg. A régi tagállamok a lehetséges megrázkódtatásoktól félve a munkaerő-piacaik átmeneti védelmét választották. Néhány új tagállam viszonzásképpen hasonló korlátozást foganatosított. Fontos, hogy minden tagország a lehetséges minimumok szintjén tartsa ezeket a mesterséges akadályokat.

Európa sokat nyerhet a pénzügyi piacok előrehaladó integrá-ciójával, amelynek eredményeként egy valódi összeurópai pénzügyi piac jöhet létre. Ennek az irányzatnak a kiteljesedését elősegítheti a reformok továbbvitele, a piacokhoz való jobb hozzáférés megteremtése, a szabályozás harmonizálása. Az integráció legközvetlenebb csatornáját a külföldi működőtőke-befektetés alkotja. Az ilyen befektetések egyes elemzések szerint 70 százalékkal elmaradnak attól a szinttől, amelyet a meghatározó gazdasági feltételek indokolnának. Hasonló a helyzet a magánszektornak folyósított bankhitelekkel, amelyek az új tagállamokban lényegesen elmaradnak a Nyugaton megszokottól. A pénzügyi integráció nagyot lendíthet az új tagállamok pénzügyi rendszerének fejlődésén, beleértve az új instrumentumok és szolgáltatások megjelenését.

Az euróövezet kiterjesztése a pénzügyi integrálódás fokozódását ígéri. A nagyobb, szorosabban integrált pénzügyi piacokon a fokozódó versenynek és a méretgazdaságossági viszonyok javulásának el kellene vezetnie a kamatrések szűküléséhez, a közvetítési költségek csökkenéséhez és az alapok hatékonyabb kihelyezéséhez. A portfóliók fokozott diverzifikálásának és a határokon átnyúló kapcsolatok elmélyítésének elő kellene segítenie a kockázatok megosztását, hogy a régió ellenállóbb legyen a sokkhatásokkal szemben.

A kereskedelem és a pénzügyi szolgáltatások fejlődése végső soron a jobb gazdaságpolitikán nyugszik, az új tagállamoknak ragaszkodniuk kellene a makrogazdasági stabilitáshoz és a pénzügyi fegyelemhez. Mindez az erős felügyelettel együtt hozzájárulhat a tőkemérleg ingatagságának és a hitelboomoknak a kezeléséhez, megteremtve az euró átvételének alapjait.

A monetáris unióhoz való csatlakozás előtt az új tagállamoknak haladást kell elérniük a kamatokkal, az inflációval és az államháztartási mutatókkal kifejezett konvergenciakritériumok teljesítésében. Néhány új tagállamban a fiskális deficitet lényegesen csökkenteni kell. Ennek a célnak az elérését segítheti a túlzott szociális újraelosztás megnyirbálása és az uniós strukturális alapok jobb felhasználása.

A korábbi tagállamok számára a bővítés alkalmat teremt arra, hogy az államháztartást felkészítsék a demográfiai változások által támasztott kihívásokra. Az ő körükben a stabilitási és növekedési paktum hitelességének helyreállítása kiemelt fontosságú követelményt jelent. A lakosság elöregedésével jelentkező fokozódó terhekkel szemben növekedésbarát megközelítést kell alkalmazni, beleértve a nyugdíjkorhatár emelését és az élethosszig tartó tanulás elterjesztését.

A 2000 márciusában meghirdetett tízéves lisszaboni stratégia félidejénél az EU számos céltól meszsze elmarad. Mint a kérdésről legutóbb közzétett Kok-jelentés megállapítja, "a rossz teljesítés a túlzsúfolt célrendszernek, a gyenge koordinációnak és az egymással ütköző prioritásoknak tudható be." Ezt az értékelést magam is osztom. A lisszaboni stratégiát újra kell definiálni. A probléma ugyanis nem az európai dolgozók termelékenysége, hanem a termelésben részt vevő munkaerő hányadának növelése. Ennek révén Európa jobban meg tudna felelni a verseny kihívásainak anélkül, hogy az elszigetelődés és a protekcionizmus útjára lépne, mint teszi azt például a munkaerő-áramlás fékezésével. Ily módon a bővítéssel kitárulhatnának a lehetőségek, a gazdasági hozamokból pedig Európa-szerte százmilliók részesedhetnének.