Játék a reformokkal: beszéd helyett tetteket
Ha várható valamely reform - mondjuk a nyugdíj, az egészségügyi ellátás vagy a munkanélküli- segélyezés szabályainak átalakítása -, akkor ez az érintettek körében aggodalmat vált ki. Válaszul visszafogják a fogyasztást, fokozzák a megtakarításokat, mert arra számítanak, hogy a korábban ingyenes vagy kedvezményes árú szolgáltatások drágulnak.
Mivel azonban Európában a reformokról általában csak beszélnek, a tőlük várható kedvező hatások nem következnek be. Az emberek akkor dolgoznak keményebben, ha biztosak abban, hogy az adók ténylegesen csökkennek, a pénzügyi piacokon pedig a kedvező hatások csak a közkiadások csökkentésének elfogadása után jelentkeznek. Közben azonban - amíg a politikusok csak vitatkoznak és semmit sem tesznek - a fogyasztói bizalom esik, romlik a gazdaság teljesítménye, a reformok életbeléptetéséhez szükséges egyetértés pedig szertefoszlik. Az üres beszéd pedig nem áll meg, csakúgy, mint a fogyasztói bizakodás csökkenése.
Eme ördögi kör kialakulására jó példával szolgál a német gyakorlat. A bőkezű szociális rendszer átalakítását célzó reformok tervei immár tíz éve uralják az ottani lapok címoldalait. Néhány bátortalan intézkedést ugyan életbe léptettek, a németek körében tapasztalt általános vélekedést mindazonáltal a Die Welt által két hónapja végeztetett felmérés tükrözi a legjobban: a megkérdezettek 47 százaléka válaszolta, hogy a fogyasztásának visszafogását tervezi a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátás reformjának bizonytalanságai miatt. Ezek a körülmények vezetnek a fogyasztói bizakodás meredek eséséhez: Németországban az ennek mérésére használt index 2000 novemberében szerény pozitív értéket mutatott, azóta azonban -20 körüli értékre állt be, ami az euróövezetben a legnagyobb csökkenés.
Az utcán a pesszimizmus uralkodik. A magánfogyasztás növekedése (állandó árakon számolva) két éven keresztül negatív volt: 2002-ben -1, 2003-ban pedig -0,5 százalék. A végeredmény pedig az, hogy a háztartások megtakarítása - ahelyett, hogy esett volna - éppen emelkedett. A nyomott fogyasztás és a megtakarítások növekedése minden korcsoportot érintett, az idősebbek azonban jóval hajlamosabbak voltak az irányzat követésére, mint a viszonylag fiatalabbak. Kedvező jelek csak a legfiatalabbak, azaz a korai húszas éveikben járók körében észlelhetők, ők ugyanis reménykednek abban, hogy a reformokat idővel mégis jóváhagyják, és a terheik csökkenni fognak. A reformok miatt aggódó harmincasok körében ugyanakkor a megtakarítási ráták emelkedése volt megfigyelhető.
A fogyasztásnak az idősebbek körében megfigyelhető erőteljesebb visszafogása egyáltalán nem meglepő. A nyugdíjba vonulással ugyanis valamennyi lehetőségükből kifutottak: nem tudnak többet dolgozni, és nem tudnak részt venni az egészségügyi magánbiztosítások rendszerében, mert a fizetendő járulékok az ő korosztályukban már fölöttébb magasak. Emiatt csak a megtakarításokra tudnak támaszkodni, így gyakorlatilag felhagynak a fogyasztással. Ha mindezt a lakosság gyors elöregedésének összképébe helyezzük, akkor az irányzatnak az összfogyasztásra kifejtett hatása tényleg drámaivá válik.
Érdekes módon Franciaország az egyetlen az euróövezetben, ahol a fogyasztói bizakodás növekedett (az egy évvel korábbi -24-ről a mai -13-ra). Az ok egyszerű, a 2006-os választási esedékesség közeledtével a reformokat egyszerűen levették a politikai napirendről. Ha egy kormányban nincs meg az akarat egy reformprogram elfogadására, akkor a leghelyesebb az, ha ilyenről egyáltalán nem is beszél. A fogyasztói bizakodás gyatra szintje miatt Németországban most szemlátomást szintén ez folyik.
Az európai gazdaság 2004-ben 1,8 százalék körüli, lanyha ütemben növekedett, az OECD pedig a korábbi 2,5 százalékról 1,9-re szállította le a 2005-re vonatkozó előrejelzését. Az ok az euró emelkedése és a növekedés jószerével egyetlen hajtóerejét jelentő export hanyatlása. A közbölcsesség e tekintetben azt tartja, hogy a gyorsabb európai növekedéshez a belső kereslet élénkülésére lenne szükség. Ez azonban nem következik be mindaddig, amíg a politikusok csak beszélnek a reformokról, de semmit sem tesznek azok megvalósításáért. A valóság ennél is rosszabb, mert a politikusok valójában csak a pesszimizmust terjesztik.
Európa előtt két út áll. Elfelejtheti a reformokat, és élvezheti a következő négy-öt évtizedet, amíg az egy főre jutó jövedelmek a Chilében kimutatott szintre esnek, vagy mélyrehatóan megváltoztatja a társadalmi modelljét, és az USA-éhoz hasonló növekedési pályára áll. Beszélni és semmit sem tenni - ami Európa jelenlegi tétlenségi modelljének lényegét adja - a lehető legroszszabb kurzus.
