Juncker, az esőcsináló

Azt már a csatlakozási tárgyalások lezárása - az EU-huszonötök létrejötte - óta tudni lehetett, hogy a 2007-től esedékes hétéves uniós költségvetés kihordása minden korábbinál heroikusabb vállalkozásnak ígérkezik. Pesszimistább vélemények szerint a végső, elkeseredett marakodás akár az unió egységét is halálosan megsebezheti. Merthogy itt aztán (nagy) pénzről van szó: évekre szóló tagországi ki- és befizetések tervezése a tét.

Közben az is már-már közhellyé koptatott felismeréssé vált, hogy ha egyáltalán valamikor még lehetőség nyílhat a megállapodásra, akkor ez a most januárban kezdődött hat hónapos luxemburgi EU-elnökségi időszak. Utána az esélyek hónapról hónapra csökkennek. Júliustól ugyanis az a Nagy-Britannia veszi át a soros elnökséget, amelyik egymagában vall karakteresen ellentétes véleményt minden más tagtárssal szemben. Miként az várható volt, a hajdan Margaret Thatcher által kiharcolt "brit visszatérítés" intézménye - amelyet ma már Londonon kívül mindenki más meg akar szüntetni, s amelynek megőrzéséből eddig még minden brit kormány nemzeti sorskérdést csinált - olyan tehertétel, amely most is fajsúlyos szerepet játszik. Eleve borítékolva, hogy egy brit EU-elnökség szinte bizonyosan nem fogja tudni eredményesen kezelni.

Igen, de ha a britek alatt sincs megállapodás, akkor már ott is állunk az új büdzsé bevezetése előtti hónapokban. Mint 1999-ben, amikor éppen a német diplomáciára maradt, hogy még az első fél évben megmentse a 2000-ben kezdődött - most futó - hétéves pénzügyi tervet. De 1999-ben legalább egyezségre szorító körülménynek számított a leendő bővítés. 2006-ban azonban a külső körülmény nemhogy megállapodásra késztetne, hanem éppenséggel még tovább kuszálja a szálakat. Akkor ugyanis már nem csupán az idő lesz idegesítően kevés, hanem több fontos tagországban választások lesznek, mások meg népszavazást tartanak a leendő EU-alkotmányról. (Az egyiket - már megint - pont Nagy-Britanniában, eleve EU-szkeptikus környezetben.)

Minderre mondta azt a napokban Danuta Hübner regionális politikai biztos a VG tudósítójának nyilatkozva, hogy "minél tovább húzódik a vita, annál nehezebb lesz megállapodásra jutni". Magyarán: nincs más választás, a luxemburgiaknak kell megoldaniuk a kérdést! Ami azért hat már-már komikusnak, mert alig néhány héttel korábban, tavaly decemberben még azzal álltak fel az asztaltól a tagországi álláspontokat feltáró munkacsoportok tagjai, hogy egyelőre helyenként áthidalhatatlanoknak tűnnek a távolságok. Miközben a tagországi érdekek és törekvések szóródása hihetetlenül széles spektrumot fed le.

Azaz, igazából még csak nem is a nagyhercegség kell ide, hanem valami csoda - vélik egyre többen. Szerencsére sokan a "csoda" nevét is tudni vélik: történetesen éppen a luxemburgi kormányfő, Jean-Claude Juncker személyében.

Manapság, amikor egyre több a panasz arra, hogy a nagypolitikában menynyire kevés a rátermett vezető, ritka szerencse, hogy pont arra az országra jutott most az EU-elnökségi rotáció, amelynek vezetője általános vélekedések szerint a kompetens kivételek táborát erősíti. Juncker nemcsak miniszterelnök (immár tíz éve), hanem pénzügyminiszter is, mellesleg az volt már kormányfősége előtt is. Alig fél éve még, hogy a királycsinálók mindenáron őt akarták meggyőzni, vállalja el az Európai Bizottság elnöki posztját. Ebbe még nem ment bele, de arra már rá tudták venni, hogy ő legyen az eurózóna országainak első közös képviselője: "Mr. Euró". Pragmatikus és általános vélemények szerint szívós, kompromisszumkereső alkat. Sokan komoly érdemeket tulajdonítanak neki a nizzai szerződés, majd a csatlakozási szerződést megelőző 2002-es bővítési költségvetési csomag "összehozásában" is. Ha a mai európai vezető garnitúrában valakinek egyáltalán sikerülhet a költségvetési kihívás megoldása, akkor az ő - tartja a közvélekedés. És most hat hónapig kezében lesz a gyeplő is.

Az persze, hogy milyen érzés ilyen nagy téttel bíró ügyben ekkor várakozással szembesülni, már más kérdés. A következő hat hónap ugyanúgy csinálhat Junckerből európai hőst, mint kifacsart idegroncsot. Nem kérdéses, hogy Európának melyik lenne a jobb.