Túl a csúcson

Az USA, az Európai Unió és Ázsia globális tőke- és árukapcsolatai jobban nőttek az 1970-es és 1980-as évtizedben, mint a nagy régiókon belüli kereskedelem és tőkeáramlás. Ennek következtében az amerikai külkereskedelem GDP-hez mért aránya jelentősen nőtt, és ma már a három gazdasági nagyhatalom - USA, EU és Japán - bruttó hazai termékhez mért külkereskedelme nagyságrendileg azonos, 12-16 százalék között van. A globalizációt a multinacionális cégek mozgatják, ha kivennénk e cégcsoportok belső kereskedelmét és belső tőkeáramlását az egyetemes folyamatokból, akkor nem sok maradna a globalizációból.

A 90-es évtized második felétől azonban újból felerősödik a regionalizáció, mert a nagy földrajzi térségek - Észak-Amerika, Európa, Kelet-Ázsia és India - belső kereskedelme és belső tőkeáramlása már jobban nő, mint ahogy a globális térségek között sűrűsödnek a gazdasági kapcsolatok. A jelképes fordulatot a NAFTA hozta, de ezt már megelőzte 1993-97 között az USA, Kanada és Mexikó közötti gazdasági kapcsolatok gyors bővülése, valamint megelőzte 1992-ben az egységes európai piac megteremtése, majd 1995-ben az EU három országgal történő bővülése. A japán gazdaság az 1990-es évtized második felétől egyre erősebben vesz részt Kína gazdasági felemelkedésében: ez is a regionalizáció sikere. Majd jön az euró és az EU történetének eddigi legnagyobb bővülése 2004. január 1-jén, melyek az európai globalizáció, tehát a regionalizáció sikerei. A 2001-2003 közötti amerikai recesszió is erősítette a regionális kapcsolatokat és gyengítette a globalizációt, mert a 2000. évi csúcspont után zuhant az egyetemes tőkeáramlás, ami a 70-es évek közepe óta a globalizáció igazi motorja volt.

A regionalizáció erősödését mutatja, hogy 1990-ben még csak a világkereskedelem 10 százaléka történik regionális külkereskedelmi egyezmények keretei között, 1996-ban ez már 25, 2002-ben már 30 százalék. 2004-ben a teljes világkereskedelem harmadát már olyan kereskedelmi műveletek adják, melyekben a termékek és szolgáltatások nemzetközi áramlását regionális kereskedelmi egyezményekben rögzítik. Ez már nem egyetemes szabad kereskedelem, hanem egy regionálisan tervezett, tehát irányított kereskedelem. Figyelemre méltó, hogy míg 1990-ben az USA csupán a regionális kereskedelmi egyezményekben rögzített szállítások 10 százalékát adta, addig 1996-ban 40, 2002-ben már 50 százalékát. Már a NAFTA 1997-es létrehozása előtt megtörtént az amerikai fordulat, már előtte 10 százalékról 40 százalékra növelte az Egyesült Államok a részesedését az irányított kereskedelemben. Míg 1990-ben a fejlődő országok adták a regionális egyezmények keretében folyó világkereskedelem 25 százalékát, addig 1996-ban már csak 20-at, 2002-ben pedig csupán 15 százalékát: helyükre az USA és a fejlett országok állnak.

A regionalizáció tovább erősödhet a következő években, mert az EU tovább bővül, és erősödik az európai integráció. Az amerikai gazdaság várható korrekciója is tovább erősítheti az ázsiai integrációt, különösen a japán-kínai gazdasági kapcsolatokat, mert a belső piacokat felértékeli a globális piacokkal szemben. Ebbe az irányba hat a gyenge dollár és az erős euró is: az első fékezi az USA-ba irányuló tőkebefektetéseket, utóbbi gyengíti az eurózóna cégeinek exportérdekeltségét. Az Egyesült Államok úgy képes mérsékelni a magas folyó fizetésimérleg-deficitjét, hogy a japán és a kínai jegybank nem nyilvános megállapodások keretében visszaviszi e két gazdaság USA-val szembeni exporttöbbletét az amerikai gazdaságba.

Az 1970-es évtized közepe óta olyan világban élünk, ahol a közgazdasági gondolkodás meghatározó fogalmai a globalizáció, a szabad piac, és a szabad kereskedelem. Haladó közgazdász, aki ezekben hisz, halódó fajta az, aki kétségbe meri vonni e közgazdasági szentháromság egyedül üdvözítő voltát. A regionális együttműködés azonban teret nyer a globalizációval, és az irányított kereskedelem a szabad piaccal szemben, ezért az avas dogmák helyére új tények és friss viták kívánkoznak. Lehetne már esetleg 2005-ben?