Eladogatósdi

Az SZDSZ vezetése úgy látja: bőven van még olyan állami tulajdon, amelyet piaci alapon is lehetne működtetni, ezért a magánosítást folyatni kell. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy pusztán azért, mert egy feladatot a magánszféra is el tud látni, szükséges-e, hogy az állam onnan teljesen kivonuljon. A válasz aligha igenlő, hiszen a magániskolák és -kórházak léte nem lehet érv a közoktatás és -egészségügy felszámolása mellett. Ahhoz ugyanis, hogy a privatizáció elfogadható alternatíva legyen, két feltételnek kell teljesülnie: a magánszféra képes legyen az adott vagyont hatékonyabban működtetni, és hajlandó legyen az állami eszközökért méltányos árat fizetni.

Bár a közigazgatási apparátus sosem törődik annyira egy-egy eszközzel, mint egy igazi tulajdonos, ha az eszközökhöz bizonyos kötelezettségek is társulnak, már korántsem biztos, hogy az első kritérium teljesül. A Volánok vagy a MÁV elöregedett személyszállító gépparkjával a mai jegyárak és szolgáltatási kötelezettségek mellett nem biztos, hogy egy magánbefektető fantáziát látna a cég működtetésében. Eszközérték alatt pedig semmi sem lehet eladó.

A talán az előbbinél is szigorúbb második kritérium arra emlékeztet, hogy az érintett cégeknek jelenleg is van valamilyen értékük a tulajdonos, vagyis az állam számára, így azokat nem szabad „bármi áron” értékesíteni. A MÁV teherszállítási üzletágát például óriási hiba lenne csak azért gyorsan dobra verni, hogy a költségvetési lyukakat betömjük.

Különleges a Szerencsejáték Zrt. helyzete: a játékszervezési elvek az óriási biztos nyereséget, az állami monopólium pedig a konkurensek távolmaradását garantálja: nagy haszon, kis kockázat; minden befektető álma. S bár a külföldi online irodák egyre erősebben kopogtatnak az ajtón, ezzel a potenciális vevők is tisztában vannak. Miért érne hát a cég többet másnak, mint az államnak?