Listázgatunk. De minek?

Listázási láz kapta el az országot. Listáznak a szakszervezetek, az építőipari szakmai szövetség és persze az adóhivatal. Általában azon cégeket sorolják fel, amelyek így vagy úgy, de megsértik az érvényes jogszabályokat. Persze vannak sikerlisták is, de ezúttal nem ezekről van szó.

Igaz, azt is nehéz megmondani, hogy az APEH legutóbb közzétett listája pontosan kiket is vett számba. Elvileg a legnagyobb adóhiányt felhalmozott gazdálkodókat, illetve magánszemélyeket. A gyakorlat azonban – mint általában lenni szokott – bonyolultabb. Már ott kezdődik a furcsaság, amikor a gyanútlan újságíró – a „hallgattassék meg a másik fél is” alapon – elkezdi keresni a lista élén álló cégeket. Nincsenek meg. Olyannyira eltűntek, hogy az adott címeken már csak halványan emlékeznek rájuk. Felszívódtak.

De akkor hogy kerültek a hivatal listájára? Vagy léteznek, csak máshol? Egyelőre nincs válasz. Az adószakértő csodálkozik, hogy mi ezen csodálkozunk. Így szokott ez lenni. A nagy adóhiányosak – állítólag – egy idő után fantomizálódnak. A módszer Kaya Ibrahim óta nyilvánosan is ismert: általában úgynevezett külföldi vásárlók veszik meg a nagyon eladósodott magyar cégeket. Miért? Hogyan? És hogy ez gyanús? Igen, csakhogy e jelenséggel Kaya Ibrahim óta nem tud mit kezdeni sem a magyar adóhivatal, sem a magyar rendőrség.

A hivatal erejéből arra még futja, hogy nyilvánosságra hozza a listát. Aztán kiderül, a listán szereplők egyikével-másikával valami nem stimmel. Ennyi.

Hogy akkor mi értelme van az ilyen listáknak? Rejtély. A nyilvánosság ereje ugyanis csak akkor tudna hatni, ha létező, működő cégekről lenne szó. Amelyeknek kellemetlen a szennyes kiteregetése. És ezért éppen hogy kerülnék a nyilvánosságot. Mert még szégyellnék is, hogy adóhiányos helyzetbe kerültek.

De egy fantomizálódott cég hogyan szégyellje magát?!