Okosan gazdálkodj!

A költségvetési konszolidáció, költségvetési kiigazítás alatt jelenleg két nagy feladatot kell érteni. Egyrészt valamilyen rövid távú intézkedéssorozattal a lehető leggyorsabban mérsékelni kell a hiányt, másrészt ki kell gondolni egy ésszerű, stratégiai céljainkhoz jobban illeszkedő és hatékonyan működő újraelosztó rendszer alapjait. A hiány növekedése, a célok túllépése, a befektetői – fogalmazzunk óvatosan – kételyek szaporodása egy nyitott, külső forrásokra támaszkodó országban olyan kockázatokat foglal magában, amelyeket rövid távon is orvosolni kell. Az államháztartási reform viszont rövid távon nem csökkenti az államháztartás finanszírozási igényét, rövid távon nem végrehajtható. Sőt, azt sem állíthatjuk, hogy egzakt módon meghatározható, mettől meddig tart. A jelen helyzetben tehát egyszerre kell megfelelni a két elvárásnak, egyszerre jelenik meg a két igény a szakértők részéről, csak néha a két feladat összekeveredik. Persze ideális lett volna, ha nem várjuk meg a nemzetközi pénzügyi környezet utóbbi hónapokban megfigyelt kedvezőtlen változását, hiszen akkor most nem lenne cselekvési kényszer.

Most tehát gyors beavatkozásra van szükség, amely technokrata megközelítésben egyszerű matematikai művelet, de a kivonás sajnos nem megkerülhető. Az államháztartási reformnak ellenben nem az a legfőbb célja, hogy a deficitet csökkentse. Az országnak vannak stratégiai céljai, mint például a versenyképesség tartós növelése, a foglalkoztatás bővítése, a tudásalapú társadalom és gazdaság kiépítése stb. Létezik egy tizenöt évre szóló és az Országgyűlés által is elfogadott országos fejlesztéspolitikai koncepció, vannak fejlesztési tervek, amelyekben nyilván implicit elvárásként az is megjelenik, hogy az államháztartás ne szívja el a magánszektor elől a megtakarításokat. Bár az említett dokumentumrendszerrel összefüggésben, a célok sokrétűségével kapcsolatban megfogalmazhatók kritikák, de főleg az államháztartási rendszer átalakításánál nem kéne úgy tenni, mint ha ezek a célok a levegőben lógnának. Nem lehet, hogy a különböző benyújtandó programok között ne legyen meg az összhang.

A kérdés az, hogy a gazdaságpolitika egyik keze, történetesen a fiskális politika hol, milyen módon, milyen mértékben tud és kell, hogy hozzányúljon az említett területekhez. Ehhez jó látni, hogy mire is képes hatni a költségvetés. Mit tud hatékonyan ösztönözni és mi bizonyult az elmúlt években teljesen hatástalannak. Kérdés, hogy miként tudjuk mérni a beavatkozások megtérülését. Amíg ezt nem látjuk át, addig csak „kiigazítunk”, de nem tudunk érdemben belevágni a reformokba.

Ezért gondolom úgy, hogy elsőként egy jól működő kormányzati struktúrát kell kialakítani, amely elfogad bizonyos stratégiai célokat. A közigazgatás, a költségvetés tervezéséért és végrehajtásáért felelős intézményrendszer ily módon megkezdett átalakítása aztán alapot teremt ahhoz hogy a következő évi költségvetés tervezetében már olyan kiadáscsökkentő és bevételnövelő intézkedések jelenjenek meg, amelyek az alrendszerek stratégiai céljait és a hiánycsökkentést egyaránt figyelembe veszik. Az intézményrendszer reformját megcélzó program, kiegészülve valamilyen fiskális vagy eljárási szabállyal, már a módosított konvergenciaprogramban is jól mutathat. Emellett persze a szakértők által felsorolt intézkedések is nyilván „gazdagítják” az említett beszámolónkat, de érdemes azokat folyamatosan összevetni stratégiai céljainkkal.

Stratégiai szemléletre nemcsak azért van feltétlenül szükség, mert az Európai Unió is elvárja a hosszú távú gondolkodást a fejlesztési terveken keresztül, hanem mert jó, ha mi is tisztában vagyunk azzal, hogy mik a célok és ezek milyen eszközrendszeren keresztül érhetők el.

A szerző az Ecostat munkatársa