A függetlenség ára

A napokban a Gazprom vezérigazgató-helyettese, Alekszander Medvegyev kijelentette: Magyarország ráfizetett azzal, hogy 1996 óta két másik szállítótól is vesz orosz gázt. Ma már történelem, miért kellett az akkorinál 20-30 százalékkal drágábban gázt beszereznünk. De kellett, két okból is.

Akkoriban kezdtük keresni a szorosabb kapcsolatokat az Európai Unióval, későbbi csatlakozásunk előkészületeként. Ezzel párhuzamosan már lazítottuk a Szovjetuniótól való gazdasági függőségünket is. Mind a kettő pénzbe (is) került. Kérdés, a gázpiaci többletár reális volt-e, vagy túlfizettük „szabadságunkat”, pontosabban függőségváltásunkat.

Az Ausztria felől Magyarországra belépő HAG-gázvezetékre és az Adria-kőolajvezetékre egyaránt azért van szükségünk, hogy azokon szükség esetén az orosztól eltérő forrásból is juthassunk szénhidrogénhez. Ezt a kitettségcsökkenést a két vezetékbe való beruházással meg is vásároltuk. Az ésszerűség azt diktálta, hogy az Adrián ne nagyon vásároljunk mediterrán térségből érkező olajat. Az drágább is a Barátság vezetéken érkezőnél, és a minősége is eltér attól, amelyre a hazai finomítók ráálltak. A cső üresen is ellátta gazdaságstratégiai feladatát.

Részben hasonló helyzet alakult ki a gáznál is. Fel sem merült, hogy a HAG-on a drága északi-tengeri földgázból importáljunk, bár azt akkortájt igencsak kínálgatták az uniós eladók. De miért nem hever akkor ez a cső is parlagon? Meg kellett mutatnunk Moszkvának, hogy drágábban is tudunk venni gázt, ha akarunk? Hogy azután válaszul megmutathassa a Gazprom, hogy Ausztrián át is tud nekünk ugyanolyan áron gázt eladni, mint Beregdaróc felől?

Más volt az ok. A német szállítóval két, évi 500 millió köbméteres importról állapodott meg Magyarország, a franciával egy 400 millió köbméteresről. Jó magas áron. Nyilván, mert az eladók megtehették, hogy magas árat kérnek. Tudták, hogy az EU-ba való felvételünk támogatása sokat megér nekünk.

Már uniós tagok vagyunk, több irányból szerzünk gázt, számtalan módon lazítottunk az oroszországi cégekhez fűződő kapcsolatainkon. Az itteni privatizációból lényegében kimaradtak, tőkét jószerivel csak közvetve hoznak. Mindennek eredményeként azonban oroszországi árukivitelünk olyan alacsony szintre esett, hogy tartósan óriási külkereskedelmi mínuszba kerültünk.

Az év elején azután vizsgázhatott is a több lábon állásunk. A Gazprom egyetlen napra leállította európai gázexportját. Pánikrohamunk lett, ahogyan egész Európának. Bár a további hetek gázkimaradásáért már a tranzitgázt megdézsmált Ukrajna tehető felelőssé, mindenki az orosz szállítások biztonságáért kezdett aggódni. Európa egyként hirdette meg – energiapiac-liberalizálási törekvéseivel egyébként összhangban –, hogy beszerzéseit többoldalúvá kell tennie, s abban kisebb hányadot hagynia az orosz szállítóknak. Megsértődött Európa, amikor a Gazprom azt mondta: jó, akkor más vevőket keres.

Mára lecsillapodtak az indulatok. A Gazprom most földrészünk stabil, hosszú távú gázellátójának mondja magát, a nyugat-európai cégek a kezüket-lábukat törik egy kis oroszországi szénhidrogén-termelő üzletért, térségünk országai pedig arról álmodoznak, hogy a Gazprom regionális gázelosztó központjává válnak.

De messze nem idilli a helyzet. A Gazprom rossz néven veszi, hogy csak a gáz kell tőle Európának, őt magát már sokszor távol tartják a versenyszabályok, esetenként a bizalmatlanság. De szűkös és néha bizonytalan az a mozgástér is, ami Oroszországban a külföldi vállalatoknak jut. Fájdalmas és lassú a két gazdasági kultúra közös nevezőinek megtalálása.

Biztos, ami biztos, mi addig is újra pénzt szánunk a függetlenségre: beszállunk egy jó drága cseppfolyósföldgáz-terminál építésébe, LNG-vezetéket fektetünk le, stratégiai tárolót építünk. Szükség lehet még rá.

A szerző a Világgazdaság munkatársa