Felszeletelt agrárreform?
A tempó tényleg figyelmet érdemel, hiszen Fischer Boel asszony csak két éve lépett hivatalba. Azóta már maga mögött tudhat egy lezárt cukorreformot, tavaly útjára indította a borreform vitatott csomagját, bejelentette a kukoricaintervenció beszüntetésének szándékát, és a napokban asztalra helyezte a zöldség- és gyümölcstermesztés reformprogramját. Ha mindehhez hozzáveszszük, hogy a dán agrárbiztos idejére jutott a még az elődje által kihordott dohány-, olívaolaj-, gyapot- és komlóreform végrehajtása is, akkor jól látható, hogy valóságos átfogó „hadműveletről” van szó.
Mi a közös ezekben a programokban? Alapvetően két dolog. Az egyik a 2003-as agrárreform filozófiájának mind általánosabbá tétele, amennyiben a támogatást igyekszik mindenütt a lehetséges mértékben leválasztani a termelésről. A másik annak bekalkulálása, hogy 2008–2009-ben a közös agrárpolitika jövője is megkerülhetetlenül belecsúszik az EU finanszírozásának akkorra kilátásba helyezett átfogó vitáiban, ha ugyan nem az egyik központi eleme lesz annak.
Azért érdemes minderre emlékezni, mert e nélkül akár önkényes vagdalkozásnak is tűnhet az, amiben pedig van rendszer. Kezdjük a támogatás és a termelés viszonyának a kérdésével! Ennek kapcsán látni kell, hogy a közös agrárpolitika reformjait a 90-es évek legeleje óta két fő motor hajtja. Az egyik egy külső: a világkereskedelem mind dinamikusabb globalizációja, ami újabb és újabb szektorok esetében kényszerít ki egyre nagyobb mértékű liberalizációt a világpiaci szereplőktől. A másik egy belső: az agrárszektorokat újra és újra sújtó túltermelés gondja.
Orvoslásához az első lépést az 1991-es MacSharry-reform jelentette, midőn a támogatást leválasztotta az árakról, és közvetlen termelői kifizetést csinált belőle. Egyúttal a fő szektorokban radikálisan hozzányúlt a felvásárlási árakhoz is. A 2000. évi Agenda 2000 reform főként még ez utóbbi nyomvonalakon halad tovább (ismét csökkentve a szubvenciókat), ám a 2003-as Fischler-reform már egy újabb merész lépéssel a termelés mennyiségétől is elválasztotta a támogatás nagyságát.
A területalapú támogatásra történő átállás ugyanakkor számos szektort akkor lényegében érintetlenül hagyott. Ennek pótlását célozza a Fischer Boel nevével fémjelzett mai menetelés, köztük a múlt heti csomag. A tempó pedig azért erőltetett, mert a brüsszeli biztos szeretné a munka javát elvégezni a két éven belül elkerülhetetlenné váló újabb agrárpolitikai viták előtt. Ha addigra ugyanis egységessé válna – alapelveiben – a területalapúság, akkor azonos megközelítésből lehetne a továbblépésen is gondolkodni.
Azon a továbblépésen, amely előbb-utóbb felteszi a kérdést: vajon valóban indokolt-e olyan nagyságú és kiterjedésű agrárnépességet finanszírozni, mint a mostani? Ha nem, akkor miként lehet a rezsimen változtatni úgy, hogy ez ne okozzon társadalmi, környezeti, tájvédelmi, kulturális és szociális – egyszóval politikai – felfordulást?
Tegyük hozzá: Magyarország az egyik legérintettebb ebben a játszmában, hiszen az egy főre jutó támogatás a mai rezsim mellett éppen hazánkban lehet a legmagasabb. De miközben ránézésre ezt nem lenne szabad elveszíteni, sejthetően a magyar valóságra is igaz, hogy a szubvenciónak is csak akkor van értelme, ha versenyképességet, korszerűsítést, strukturális változást támogat, nem pedig mondjuk intervenciós kifizetéssel kalkuláló kényelmes leülepedést.
Nem vitás: a Fischer Boel-reformok – a múlt heti csomag is – bőven rejtenek magukban ellentmondást. De egyenkénti mérlegelésükkor nem árt tudatában lenni, hogy a kérdések nagyja még hátravan. Célszerű lesz együtt készülni a válasszal valamennyire.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
