Ki legyen a jegybankelnök?

Nem könnyű megfelelő elnököt találni a Magyar Nemzeti Bank élére. Az inflációs célkitűzés rendszerében vezetői tapasztalatokat szerzett, a kormánnyal együttműködést felmutató jegybankár kevés van. Különösen kevés azon személyek száma, akik az elmúlt években emellett a nyilvános kommunikáció, illetve a befektetőkkel való kapcsolattartás feladataival is foglalkoztak. A piac feltehetően egy ilyen személy érkezését „díjazná” a legjobban. A politikai szempontok azonban – ahogy általában – ezúttal sem esnek egybe a szakmaiakkal, hiszen a kormányfő és párttámogatói számára csábító lehet egy olyan személy kinevezése, aki figyelembe veszi az ő érdekeiket is. A fejlett országok többségében a gazdaságpolitika már eljutott abba a fázisba, hogy a politika felismerte: a tartósan alacsony kamathoz alacsony infláció kell, a kisebb kamatkiadás viszont elkölthető költségvetési jövedelmet jelenthet – nálunk ez most kisebb megszorítást –, és egy a piac számára hiteles személy ezt a célt szolgálja.
Az infláció alacsonyan tartását mindenekfelett képviselő, a köztársasági elnökhöz hasonlóan pártoktól távolságtartó jegybankár a befektetők számára azt jelenti, hogy hosszú távon bízhatnak az alacsony inflációban, a stabil árfolyamban, illetve hogy a jegybank feladataira koncentráló kommunikáció „a kevesebb néha több” jegyében kezeli az amúgy természetes ellentétet a költségvetési és a monetáris politika között. A befektetői magatartást vélhetően az a logika magyarázza, hogy egy szakmai alapon kiválasztott személy nem érzi úgy, hogy viszonoznia kellene az őt ért kinevezés nagyvonalúságát.
A közelmúlt lengyel példája mutatja, hogy a politikához közelebb álló, minimális monetáris politikai tapasztalatokkal rendelkező személy elnökké jelölése (a felsőház jóváhagyására itt még szükség van) percek alatt 2 százalékos árfolyamgyengülést és 0,1-0,2 százalékpontos hozamemelkedést idéz elő. Egy ilyen eset a magas államadósság miatt nálunk 10-20 milliárd forint éves kamatkiadás-növekedést jelentene. Egy hiteles, technokrata jegybankár ezzel ellentétben akár hasonló vagy nagyobb mértékű megtakarítást is jelenthet.
Állampolgárként tehát joggal várhatjuk el, hogy a lehető legjobb jelöltet válasszák ki, különösen, hogy jelenleg az állam azt várja el tőlünk, fogadjuk el a megszorítások szükségességét. Mondhatjuk, hogy az állam is fogadja el a tőkepiac értékítéletét, és ennek figyelembevételével válasszon jegybankelnököt. Még akkor is, ha a politikai háttérbeszélgetésekben kisebb a támogatottsága.
Jegybankár hiányában a más szakterületen bizonyított, de viszonylag kevés újkori monetáris politikai tapasztalattal rendelkező személy kiválasztása jön szóba. A külső, független elnöknek bizonyítania kell egyrészt, hogy távol tudja tartani magát a politikai befolyástól, másrészt, hogy elkötelezett az alacsony infláció mellett. Tekintve, hogy a monetáris tanács távozó négy tagja inkább a szigorúbb kamatpolitika híve volt, a második lehet a nehezebb feladat. A „tűzkeresztségre” pedig akár a következő hónapokban sor kerülhet, amennyiben az infláció a vártnál kedvezőtlenebbül alakul.
A kiválasztást ráadásul nehezíti, hogy ezúttal három alelnök mandátuma is lejár, és közülük csak egy marad a tanács tagja. A kormányfőnek így valószínűleg „tandemben” kell gondolkodnia, az új felállás szoros együttműködést követel meg az elnök és az első alelnök között. Emiatt a piac számára az alelnök személye is kitüntetett, és a politikai-szakmai koordináta-rendszerben megmért jelölt párosok között egy szakmai alapon kinevezett elnök és mellette egy politikailag nagyobb támogatottságú alelnök lehet a legjobb választás. A fordított helyzet az alá-fölé rendeltség viszonya miatt nem lenne hiteles, látszatmegoldást jelentene. A piac pedig találgathatja majd, hogy a jegybank valóban politikailag semlegessé fejlődött, vagy csak a módszerek finomodtak.

A szerző az ING Bank vezető elemzője