Adózzon Magyarországon!
Adózni senki sem szeret. A gazdagabb emberek már a francia forradalom óta igyekeznek külföldre áthelyezni a vagyonukat, hogy megvédjék azt másoktól, s elkerüljék az adófizetést. Manapság 30–50-re teszik azoknak az adóparadicsomoknak a számát, amelyek a legnépszerűbbek a világon alacsony (vagy szinte nulla) adóterhelésük és szigorú adatvédelmi szabályaik miatt. A kissé eufemisztikusan hangzó „adótervezés” néven külön tanácsadó üzletág fejlődött ki a vállalati közterhek lerovásának minimalizálására. Manapság már alig akad olyan nagy multinacionális cég, amely ne alkalmazná ezt a módszert, különben költséghátrányba kerülne versenytársaival szemben. Ami újdonság, hogy egyre több közepes vállalkozás is kezdi igénybe venni ezt a szolgáltatást, köszönhetően a Magyarországon is szép számmal megjelenő – és az eljárást jelentősen leegyszerűsítő – közvetítő cégeknek.
Mielőtt továbbmennék, érdemes különbséget tenni a legális és az illegális módszerek között, még akkor is, ha a kettő közötti határmezsgye kontúrjai homályosak, és a szabályozókkal, valamint az egyre innovatívabb technikákkal együtt maguk is változnak. Ez azért is van, mert például a vállalatcsoportokon belül alkalmazott transzferárak – amelyek alkalmasak a nyereségek ide-oda mozgatására – maguk is vita tárgyát képezhetik az adóhatósággal szemben. De változnak a nemzetközi szerződések és a nemzeti szabályozások is az egyes ügyletek megítélésére.
Ha csak a törvénytelen adóelkerülést vesszük: az amerikai szenátus becslése szerint az Egyesült Államokból évente 40–70 milliárd vándorolhat illegálisan adóparadicsomokba. A globalizációnak, a mind fejlettebb pénzügyi, távközlési szolgáltatásoknak és az egyre kifinomultabb eljárásoknak köszönhetően az egyes államok egyre kevésbé tudják behajtani a tehetősebb rétegektől a feladataik ellátásához nélkülözhetetlen bevételeket – hívta fel nemrég a figyelmet Jeffrey Owens, az OECD adóügyi igazgatója.
Magyarországon különösen feszítő ez a kérdés most, a kényszerű költségvetési megszorítások idején. Miközben egyre több teher hárul a könnyen adóztatható munkavállalói rétegekre és kisvállalkozásokra, azalatt óriási összegek landolnak gyakorlatilag adózatlanul külföldi adóparadicsomokban. Ráadásul nemcsak a többek által kárhoztatott multik folyamodnak az adótervezés eszközéhez, hanem az úgynevezett nemzeti tőke is – tisztelet a kivételnek – ciprusi, panamai, delaware-i offshore cégek közbeiktatásával végzi magyarországi tevékenységét. Nem szeretnék a demagógia bűnébe esni, hiszen ezek a vállalkozók is rengeteg munkahelyet teremthetnek, néhányuk pedig jótékony célokra is áldoz a vagyonából, de legalábbis elgondolkoztató, hogy néha ugyanazok követelik a hazai cégek pozitív diszkriminációját, akik jövedelmük nagy részét adózatlanul kiviszik az országból.
Botorság lenne persze a vagyonosokon elverni a port: ők teszik, amit a törvények engednek. A játékszabályokat itt is az állam alakítja ki. Hogy milyen nehéz dolga van, azt jelzi, hogy az OECD tavaly szeptemberi szöuli konferenciáján megfogalmazott ajánlások leginkább csak azt célozzák, hogy a nemzeti adóhatóságok hatékonyabban vegyék fel a versenyt az egyre „agresszívabb” adótervezési technikákkal. Hogy ez mire lesz elég, az kérdéses. Én mindenesetre nem tartanám ördögtől valónak, ha például a közvetlenül vagy közvetve offshore tulajdonú vállalatok hátrányba kerülnének közbeszerzéseken vagy az állami vagyontárgyak eladásánál. Esetleg szigorítani lehetne a kétoldalú nemzetközi adóegyezmények tartalmán. De kezdetnek talán az sem lenne rossz ötlet, ha a kormány vagy más szervezetek elismerésben részesítenék azokat a vállalkozókat vagy cégeket, akik akár abszolút értékben, akár méretükhöz képest a legtöbb közterhet fizették be a közös kasszába. Hogy valóban büszkék lehessünk tehetősebb honfitársainkra.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
