Koszovó igazi EU-tétje

Voltaképpen nem kevesebb kerül most mérlegre, mint hogy valóban képes-e az EU léte, az a sokat emlegetett „európai perspektíva” stabilizáló tényezővé válni, avagy mindez csupán önámítás volt, ami a ténylegesen tétre menő teszten elvérzik. Mit ér a gyakorlatban mindaz, amit az EU az elmúlt nyolc évben felépített, kezdve a nyugat-balkáni közös külpolitikai stratégiával, folytatva annak gyakorlati lépéseivel, elvezetve a 2003-as szaloniki EU-csúcshoz, amelyik elviekben a leendő uniós tagságot is felfűzte a mézesmadzagra?

Vajon képes-e mindez súlyos döntéseket befolyásolni, drámai fejleményektől visszatartani, tartósan új – békés – pályákra terelni? Ha a valóságban a válasz nemlegesnek bizonyul, az nem csupán a térséget taszíthatja újra káoszba, de

Európa stabilizáló szerepének a mítoszára is súlyos csapást mérhet.

Tudjuk, fájdalmas tanulási folyamat vezetett idáig. Emlékezetes, hogy a balkáni válság kirobbanásakor az akkori EU12 körében még meghatározó volt az a vélemény, hogy persze jó lenne európai értékek felé terelni az ottani népeket, de ha nem kérnek belőle, hát mindezt nem is lehet rájuk kényszeríteni. Az ő dolguk. Aztán kiderült, hogy mégsem csak az övék. Már a szerb–horvát háború, aztán a boszniai polgárháború is menekültek százezreivel terhelte meg a tagállamokat, ezt tetézte az „újjáépítési konferenciák” sok milliárd eurós felajánlási kötelezettsége. Aztán a koszovói válság idején nem csupán e jelenségek ismétlődtek meg, de tagállambeli katonák, harci eszközök kényszerültek európai területen igazi harci cselekményeket végrehajtani, amelynek a költségei már napi szinten is milliárdos nagyságrendűek voltak.

Drámai lecke volt mindez, de nagyon hamar – még 1999-ben, a jugoszláviai hadműveletek leállításakor – meg is szülte az említett nyugat-balkáni külpolitikai stratégiát. Ennek a lényege immár az volt, hogy Európa nem hagyhatja magára az ott élő népeket, hanem olyan perspektívát kell tudnia kínálni a számukra, amely érdekeltségükben felülírja a szűken vett nacionalista fellángolásokat. Ez pedig az EU-val való mind szorosabb együttműködés, az integrálódás az unió piaci, gazdasági, valamint tetemes segélyezési rendszerébe. Meglebegtetve végül a taggá válás lehetőségét is.

Rengeteg tárgyalás, rengeteg kereskedelmi kedvezmény, rengeteg pénz ment már el mindennek jegyében. Valahol ez is hajtotta a csatlakozási tárgyalások mielőbbi megkezdését Horvátországgal – megmutatni a többieknek, hogy lám, érdemes –, ez vezetett stabilizációs és együttműködési tárgyalásokhoz Bosz-niával, Macedóniával, ennek jegyében pártolta az EU25 Montenegró függetlenedését.

A dolog látszólag működött. A boszniai incidensek szórványosak lettek, még a montenegrói kiválás sem váltott ki robbanást. De mindenki tudta, az igazi lakmuszpapír majd az lesz, hogy miként sikerül tartós rendezési pályára állítani Koszovó ügyét. Tudott volt, hogy valamikor végül színt kell vallani, és mivel az is bebizonyosodott, hogy a szélsőséges törekvések összebékítésére nincs esély, óhatatlanul ez vált a szakítópróbájává annak is, vajon az „uniós perspektíva” hátán keresztül lehet-e hajtani szükségszerűen népszerűtlen fejleményeket is, avagy sem.

Ez az igazi tétje Ahtisaari jelentésének, s mindannak, amit kivált majd. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a térségben még sokan inkább a fegyverekhez nyúltak volna a dilemma láttán. Ma már talán érzik a veszítenivalót is – mindazt, amit az EU-hoz való közeledés az elmúlt hat-nyolc évben kínált, megteremtett és kilátásba helyezett. Olli Rehn bővítési biztos kedvenc mondása, hogy az EU-tagság lebegtetése az a ragasztó, amely összetartja a törékeny balkáni helyzetet. Ahtisaari papírja most e ragasztó teherbíró képességét teszi próbára. Van miért szurkolni.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője