EU-tétek Koszovóban

Koszovó persze mindig az egész nyugat-balkáni válság gyújtópontjának számított, s mivel mindenkinek tetsző tartós megoldást mindmostanáig nem találtak, ezért ma is ugyanúgy a térség legérzékenyebb pontja, miként volt tíz, tizenöt évvel ezelőtt. A különbség a korábbiakhoz képest az, hogy a tartomány további sorsa egy sor egyéb kérdésre közvetlenül is kihathat – beleértve az EU közös külpolitikájának a jövőjét is.

Az uniós külpolitika mibenléte szkeptikusabb vélemények szerint voltaképpen látszatkeltés csupán: olyan legkisebb közös többszörös, amely mögött a fontosabb kérdésekben a meghatározó tagállamok megőrizték a nemzeti diplomácia tényleges mozgásszabadságát. Tény, hogy érdemi külpolitikai kérdésekben ma is az egyhangú döntéshozás az egyedüli út, ennek alapján tizenöt tagállam sokszor eltérő álláspontját sem lehetett könnyen egy kalap alá terelni, hát még huszonhét fővárosét. De mivel annak a belátása is erősödött, hogy mindenki érdeke lehet a közös – tehát robusztusabb, jobban hallható – hangon történő megszólalás, ezért az utóbbi években mindig érezhető volt egyfajta törekvés a közös EU-külpolitika homlokzatának a megőrzésére. Bármi is zajlott esetleg mögötte.

Az utolsó látványosabb törésvonal a tagországok között az iraki háború megítélésében volt, ezt követően hónapokon át igyekezték orvosolni a sebeket. Azóta, ha lehet, külpolitikai kérdésekben mindenki még óvatosabb. (Más kérdés, hogy ennek az is az ára, hogy a kifelé demonstrált közös álláspont még felszínesebb.)

A koszovói kérdés rendezése nyolcadik éve tart. Formálisan a megoldása nem EU-házifeladat, hiszen minden ENSZ-keretek között zajlik. Ám azzal, hogy a kérdés mostanra lényegében eljutott a megkerülhetetlen színvallás végjátékához, nyílt kártyák kijátszására kényszerül a huszonhetek nemzeti diplomáciája is. Leegyszerűsítve a kérdést: ha a széttartó washingtoni és moszkvai álláspontok miatt a Biztonsági Tanács nem tud dönteni, több mint valószínű, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan tesz majd lépéseket Koszovó elismerésére. Ennek fényében már-már megoldhatatlan feladatnak tűnik egységes EU-álláspontot demonstrálni kifelé. Szinte bizonyos, hogy lesznek fővárosok, amelyek követik Washington példáját, és lesznek – különösen ott, ahol már a mostani, visszafogottabb forgatókönyvet sem szívesen támogatták –, akik ezt nem tudják, nem akarják majd megtenni. Az EU külpolitikája előtti „közös” jelző pedig ismét egy fontos kérdésben értelmét veszti.

Ráadásul a sérülés nem csupán ezen a területen lehet látványos. Súlyosan kompromittálódhat az a tizedik éve hangoztatott uniós külpolitikai dogma is, hogy az „EU-perspektíva” felkínálása csillapítóan hathat helyi konfliktusokra, hozzájárulhat régről húzódó regionális problémák megoldásához. Ahogy Olli Rehn bővítési biztos éppen a Nyugat-Balkán kapcsán is többször kifejtette: meggyőződése – miként általában is ez a brüsszeli hitvallás –, hogy az EU „az a ragasztó, amely a térség országait, népeit együtt tartja”.

Való igaz, az uniós recept eddig többnyire működött. Lehűtötte a közép-európai indulatokat, a nyugat-balkáni utódállamok többsége pedig végül rátért a regionális együttműködést feltételül szabó uniós együttműködés útjára. Ám ha kiderül, hogy a gyógyszer éppen a térség neuralgikus pontjának számító Koszovó esetében nem hat, úgy az egyszerre kompromittálhatja az addigi axióma hitelességét, olyan folyamatokat is újragerjesztve, amelyek a térség más országaiban szintén a szembenállás felé terelhetnek. Fokozatosan eltávolodva egyúttal az EU-útvonaltól is.

Mindez jól demonstrálja, hogy Koszovóban távolról sem csak Koszovó a tét.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője