Kezdődik a dologidő a Nemzetközi Valutaalapnál

Először is kezd kipukkadni az ingatlanpiaci buborék, miután az árak már nemcsak az Egyesült Államokban, hanem például Spanyolországban is kezdenek stagnálni. Emellett a pénzpiacokat – főleg Európában – traumatizált állapotban tartja a globális hitelszűke. Ráadásul a rekordszintű élelmiszer- és energiaárak a gyorsan emelkedő kínai bérekkel együtt ütemesen hajtják fel az inflációt világszerte. Mindennek a tetejébe lassul az amerikai termelékenységi boom.

Ezen tényezők összességükben jóval nehezebbé teszik a jegybankok számára azt, hogy az arany középúton tartsák a gazdaságot. A külvilág ezzel egyidejűleg fölöttébb gondosan figyeli, hogy a pénzügyi vezetők mit terveznek tenni a dollár süllyedésének megállítására, ha egyáltalán. Bár a valutaárfolyamok alakulását roppant nehéz megjósolni, a legjobb fogadásnak a dollár fokozatos, hosszú távú, a hatalmas amerikai kereskedelmi hiány leépítéséig tartó hanyatlása látszik.

Az a tény azonban, hogy néhány ázsiai és más feltörekvő gazdaság ellenáll az amerikai valuta leértékelődési folyamatának, és tovább folytatja a dollár nagyarányú felhalmozását, órási felértékelődési nyomás alá helyez más, rugalmas valutákat, mint az euró vagy a kanadai dollár, amelyek jegyzése rekordszintek közelében ingadozik. (A kérdés az, hogy mihez akar kezdeni Kína a jelenleg 1400 milliárd dolláros és folyamatosan tovább duzzadó valutatartalékával. Vajon az olimpiai faluban a játékokra érkező atlétákat dollárbankjegyekkel tömött táskákkal fogja köszönteni?)

Az európai vezetők jelenleg amiatt panaszkodnak – nem minden ok nélkül –, hogy az ő exportőreik fizetik meg annak az egyensúlyhiánynak az árát, amelyet Amerika az ázsiai államokkal és az olajexportőrökkel szemben felhalmoz. Ha pedig az USA gazdasága recesszióba süllyed, akkor a megpróbáltatások sokkal súlyosabbak lesznek.

Az áprilisi tanácskozáson az IMF vezetése megpróbált valamilyen egyezséget összehozni a valutaárfolyamokkal kapcsolatban, szemlátomást kevés konkrét sikerrel. Mivel a Kínai Kommunista Párt éppen a valutaalap tanácskozásával egyidejűleg tartja a soron következő kongresszusát, erre most is kevés esély látszik. Ha mindennek ellenére figyelembe vesszük, milyen erős inflációs nyomás bontakozik ki például Szaúd-Arábiában, Argentínában vagy éppen Oroszországban, akkor remélni lehet, hogy valójában egy kedvező időpont jött el a megállapodáshoz. Reméljük, így lesz.

Az valódi katasztrófa lenne, ha az Egyesült Államok mostani gazdasági zavarai nyomán a növekedésre nehezedő nyomás valami sokkal súlyosabba torkollna. Ekkor ugyanis a Federal Reserve rákényszerülne a kamatok további csökkentésére, s ettől a dollár még kevésbé lenne vonzó. Ennek következtében a globális kereslet súlypontja az Egyesült Államokról máshová tevődne át, az amerikai kereskedelmi deficit pedig jelentősen csökkenne. Számításaim szerint az amerikai valuta – a forgalom szerkezete szerint súlyozva – összességében mintegy 20 százalékkal gyengülhet, ha a globális kereslet eltolódása a felére csökkentené az USA kereskedelmi hiányát.

A világ valutáival szembeni ilyen mértékű leértékelődés még kezelhetőnek látszik. Ha azonban a feltörekvő piacokhoz sorolt államok arra kényszerítik Európát, hogy viselje az árfolyam-kiigazodással járó összes terhet, annak katasztrofális következményei lennének, mert az euró árfolyama az 1,50–1,60 dolláros sávba vagy annál is magasabbra szökne, s ennek súlyos következményei lennének a térség külkereskedelmére vonatkozóan.

Az amerikai kongresszus máris megszövegezett néhány törvényt Kínával és néhány további állammal szemben, amely következetesen egyirányú valutapiaci beavatkozást hajt végre. A törekvést a vezető, demokrata párti elnökjelöltek támogatják, és szerencsére az IMF is megerősítette az ellenlépések megtételének jogát azon államokkal szemben, amelyek hosszabb időn keresztül folytatnak egyirányú beavatkozást a valutájuk piaci árfolyamának alakulásába. Kérdés természetesen, hogy a hivatalba lépő új IMF-vezérigazgató, Dominique Strauss-Kahn képes lesz-e időben hatalmat gyakorolni a fenyegető válság elhárításáért.

Ezzel kapcsolatban látni kell, hogy az IMF maga is válságban van, mert egyre többen kérdőjelezik meg a küldetését és a legitimitását. A jelenlegi körülmények ennek ellenére megfelelő időpontot kínálnak a megegyezéshez. Az meglehetősen szerencsétlen helyzet lenne, ha a pénzügyminiszterek könyörögve ülnék körül Ben Bernanke Fed-elnököt és az Európai Központi Bank vezetőjét, Jean-Claude Trichet elnököt, kérve, hogy kamatcsökkentésekkel segítsék ki őket. Ennél is roszszabb lenne, ha az árfolyamok körüli vitában megbénított európai miniszterek arról cserélnének eszmét, hogy a hosszabb távú növekedési kilátások rovására miként lehetne a költségvetések kreatív menedzselésével rövid távon élénkíteni a keresletet.

Az utóbbi néhány évben a pénzügyminisztereknek és a jegybanki vezetőknek megadatott az a luxus, hogy az IMF tanácskozásain kölcsönösen gratuláljanak egymásnak a gyors gazdasági növekedéshez, tekintet nélkül arra, hogy azért ők személyesen mennyit tettek (ebben ugyanis a globalizáció és Kína játszotta a legnagyobb szerepet). Most mindennek másként kell lennie.

A szerző a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora, az IMF vezető közgazdásza volt