Délkelet-Ázsia kereskedelmi kapcsolatainak jövője – Kína vonzásában

A Délkelet-Ázsia országait tömörítő ASEAN 2045-re a világ negyedik legnagyobb gazdaságává akar válni, ám ahhoz, hogy ez az ambiciózus cél megvalósuljon, a térség országainak választ kell találnia napjaink olyan kihívásaira, mint a geopolitikai rivalizálás, a világgazdaság törésvonalainak elmélyülése és a világkereskedelmi rendszer átalakulása. Ezeket a kockázatokat tompíthatja egyrészt a blokk gazdasági integrációjának és belső kereskedelmének erősítése, illetve az USA-n kívüli nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok bővítése. Ami az első tényezőt illeti, az erre irányuló ambíció már Trump vámpolitikája előtt megfogalmazódott, ennek ellenére az ASEAN-on belüli kereskedelem évtizedek óta stagnál, 2024-ben pedig a blokk teljes kereskedelmi forgalmának mindössze 21 százalékát tette ki, szemben Kína 20 százalékos részesedésével. Érdemes összehasonlításképpen megemlíteni, hogy az EU teljes kereskedelmi forgalmának 60 százalékát 2023-ban az EU országai egymás között bonyolították le. Az ASEAN-blokk belső gazdasági integrációja sem halad sokkal jobban, ami elsősorban annak köszönhető, hogy hatalmas különbségek vannak a térség gazdaságainak fejlettségében, illetve a tagállamok népességében és politikai berendezkedésében. A fejlettségbeli eltérés mértékét mutatja, hogy a skála két végén található Szingapúr és Mianmar egy főre jutó GDP-je között több mint hetvenhétszeres a különbség. Ehhez képest az Európai Unió esetében az éllovas Luxemburg és a sereghajtó Bulgária között kevesebb mint nyolcszoros az eltérés. 

A washingtoni vámpolitika célkeresztjébe került Délkelet-Ázsia számára tehát egyelőre a második lehetőség, vagyis a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok bővítése tűnik a könnyebben megvalósíthatónak. Az USA részesedése a világkereskedelemből nem éri el a 14 százalékot, így az ASEAN országai számára adott a lehetőség, hogy a maradék 86 százalékot kitevő többi országgal igyekezzen továbbra is a hidegháború után gazdasági globalizáció elvei mentén építeni a kereskedelmi kapcsolatokat. Az ASEAN igyekszik szabadkereskedelmi megállapodást kötni 2026 végéig Kanadával, Indiával folyamatban van az érvényben lévő megállapodás kibővítése, Dél-Koreával pedig tárgyalások zajlanak ugyanilyen célzattal. És természetesen Kína is ott van a kalapban, a két fél várhatóan év végéig megállapodik a meglévő szabadkereskedelmi egyezmény kibővítéséről. Ettől még természetesen az USA nem vált irrelevánssá az ASEAN országai számára, ennek megfelelően Délkelet-Ázsia jelentős gazdaságai mindent elkövettek a nyár folyamán, hogy tárgyalások útján érjék el az amerikai vámtarifák csökkentését. Ezzel együtt a térség érzékelhetően arra készül, hogy a jövőben kevésbé legyen kitéve az USA-val fennálló kereskedelmi kapcsolatnak.

 A térség országainak sokat emlegetett egyensúlyozó stratégiája tehát alapvetően egy arra irányuló kísérlet, hogy minél tovább kihasználhassák egy hanyatlóban lévő nemzetközi rendszer előnyeit. A kereskedelem terén jelenleg Peking ebben sokkal inkább partner, mint Washington, aminek következménye, hogy a régió kénytelen lesz Kínához közeledni. Ez akkor is igaz, ha az amerikai vámpolitika meglepő fordulatokat tud produkálni akár egyik hétről a másikra is, és a belpolitikai széljárás változása szintén látványos fordulatokat tud hozni a régió államainak a két nagyhatalomhoz fűződő kapcsolataiban. 

Délkelet-Ázsia közeledése Kínához

Fel lehet sorolni három olyan tényezőt, amelyek egyáltalán nem, vagy csak hosszú távon változnak, és amelyek egyaránt az ASEAN-térség Kínával való szorosabb gazdasági összefonódását vetítik előre: 

1. Az első ilyen mozgatórugó a földrajzi közelség, ami alapvetően meghatározza a világ bármely gazdaságának kapcsolatépítési lehetőségeit. Ahogy Kína gazdasága fejlődik és fogyasztói piaca pedig egyre nagyobb lesz, úgy növekszik a gravitációs erőtere Délkelet-Ázsiában, és úgy lesz képes elsősorban export célországként alternatívájává válni a távoli Egyesült Államoknak.
2. Másodszor, a világgazdaságban az értékláncok már a Covid-járvány és a geopolitikai feszültség fellángolása előtt kezdtek regionálisabbá válni, amely folyamat az említett turbulenciáknak köszönhetően tovább gyorsult. Az ASEAN esetében a blokkon belüli értékláncok kevésbé integráltak, így ez a tendencia a gyakorlatban szintén inkább a kínai gazdasággal való összefonódást eredményezi.
3. Harmadrészt pedig átalakulóban van a világkereskedelem rendszere. Az Egyesült Államokban mind a demokrata, mind a republikánus párton belül eltűnt a meggyőződés, hogy az USA-nak fenn kell tartania az elmúlt évtizedek nemzetközi kereskedelmi viszonyait. A sokszereplős szabadkereskedelmi megállapodások helyett Washington egyre inkább egyfajta „minilateralizmusban” látja a megfelelő eszközt céljai eléréshez. 

Az USA-nak a keretrendszert fenntartó és a normaalkotó szerepekből való visszahúzódása pedig óhatatlanul teret nyit más országoknak, hogy viszonyítási pontokká váljanak. Bár Peking eddig nem vette át a stafétabotot, ugyanakkor tudatosan stabil és kiszámítható partnerként pozicionálja magát az USA-hoz képest, ezzel pedig azt üzeni Délkelet-Ázsia számára, hogy a gazdasági globalizáció előnyeinek kihasználásában a jövőben nem Washington lesz az ideális partner.