A viking csoda

Ritkaság, hogy egy országban az államnak és a vállalkozóknak, a munkavállalóknak és a munkanélkülieknek egyaránt jól menjen. Márpedig az öt és fél millió lakosú Dánia ezzel büszkélkedhet – no meg azzal, hogy irigylésre méltó makrogazdasági mutatóival és világszinten a legvonzóbbnak számító üzleti környezetével a külföldi elemzők dicséretét is kivívta. Azt a dicséretet, amelyet rendszerint a teljes piaci liberalizmust éjjeliőr típusú állammal ötvöző angolszász mintájú gazdaságok szoktak megkapni.

Holott a dán állam olyan messze van az éjjeliőr típusától, mint mondjuk Makó a Dánia külbirtokának számító Grönlandtól. A kincstár a GDP közel felét gyűjti be különböző adók címén, és a legfelső jövedelemsávban a pénznek mindössze 37 (!) százaléka marad annál, aki megdolgozott érte. Ennél jobban talán a budai pasa adószedői sem szipolyozták annak idején a hódoltság népét.

Van azonban egy óriási különbség nemcsak a török időkhöz, hanem napjaink kelet-közép-európai viszonyaihoz képest is. Dániában ugyanis – hasonlóan az utóbbi időben sokat változott, de az angolszász liberalizmustól még mindig messze lévő skandináv modellt megvalósító többi államhoz – az állam valóban hatékonyan, a gazdaság és a társadalom érdekeit szem előtt tartva költi el óriási bevételeit. A piacon a liberalizmusból, a szociális ellátásban pedig a gondoskodásból nem enged. Az sem mindegy, hogy a korrupciós világranglisták szerint az északi országok teljesítenek a legjobban – az adófizetők már csak ezért sem érzik kidobott pénznek a tőlük elvont összegeket.

A „viking csoda” tehát sok tanulsággal szolgál a világ többi része számára, azonban illúzió azt hinni, hogy egyszerűen importálni lehetne. Sikeréhez ugyanis évszázadok óta olajozottan működő társadalmi mechanizmusokra és azokban szocializált polgárokra is szükség van.