Ki fog itt dolgozni?

Bölcsészekkel tele a padlás. Kommunikációs szakembereket is tízezrével ontanak a főiskolák. Egyre inkább hiányzik azonban a jól képzett, megbízható, becsületes és ügyes kétkezi munkás. A munkaadók szakmunkáshiány miatti panaszos tirádáit hallgatva önkéntelenül is felvetődik a kérdés: ki fog itt végül dolgozni?

A jelenség kicsit hasonlít a terebélyesedő élelmiszer- és nyersanyaghiányhoz. Tíz évvel ezelőtt azt volt divatos elemezgetni, hogy a nyerstermékek és a feldolgozóipar által kibocsátott áruk közötti árolló mindig csak egyre nagyobbra nyílik. Azóta kiderült, ez nem igaz, ha nincs elég nyerstermék.

Az a tévhit viszont még mindig tartja magát, hogy egyetemi vagy főiskolai diplomával mindenképpen könnyebben el lehet helyezkedni és többet lehet keresni, mint szakmunkásként. Pedig már az is kiderült, hogy ez sem igaz, ha nincs elég kétkezi munkás.

Itt lenne az ideje, hogy az oktatási intézmények és a szakképzési politika formálói is tudomást vegyenek erről. Örömteli, hogy hamarosan megalakulnak a regionális fejlesztési és képzési bizottságok, amelyek felmérik majd, milyen szakmákra mekkora kereslet van. Kérdés azonban, mekkora szavuk lesz, amikor el kell dönteni, hány férőhelyet finanszírozzon az állam a különböző szakokon a közép- és felsőoktatásban. Félő, hogy nagy lesz az ellenállás, mert az iskolák sem szeretnek folyamatosan megújulni. (Ki szeretne?)

A magyar gazdaság versenyképességét az is erősen rontja, hogy hazánk az EU-ban az utolsó helyen áll a műszaki és természettudományos szakokon végzetteknek az összes diplomáshoz viszonyított arányát illetően. Ismerősöm meséli, hogy szívesen bővítené budapesti k+f központját munkaadója, egy ismert multi, de nem talál elég mérnököt. Ha nem változtatunk az oktatáson, akkor nemcsak elmaradt képzési rendszerünket konzerváljuk, de jövedelmi lemaradásunkat is.