Túl a nehezén?
Az utóbbi napokban sokasodnak a válság végét, a kilábalás kezdetét mutató jelek a magyar gazdaságban. A fogyasztói bizalmat mérő indexek a vásárlási kedv javulásáról, a vállalati konjunkturális kilátásokat vizsgáló felmérések pedig a rendelésállományok növekedéséről tanúskodnak. Túlzott optimizmusra ugyanakkor nincs ok: egyelőre inkább csak annak lehet örülni, hogy valószínűleg már elértük a válság mélypontját. A külpiaci kilátásokat tekintve mindenesetre biztató, hogy a vállalati szektorban határozott emelkedésnek indultak a német konjunktúramutatók, és ennek nyomán a magyaréhoz hasonló javulást mutatnak a cseh és a lengyel indexek is.
A nemzetközi pénzpiacok is egyértelműen derűlátóbbak a közép- és kelet-európai országokkal kapcsolatban, még a régió Achilles-sarkát jelentő balti államok megítélése is lényegesen javult. Ellentétben a korábbi hónapokat uraló szkepszissel, ma már egyre több befektető látja úgy, hogy Lettország és Litvánia is megúszhatja a totális összeomlást, és az ottani drasztikus megszorítások, stabilizációs lépések végül eredményesek lesznek. Sőt, Észtország gyors, 2011-es euróbevezetési esélyei ma már távolról sem látszanak irreálisnak. Észtország helyzete azért jobb egyértelműen, mint a másik két balti államé, mert ott a költségvetési kiigazítás részben már a válság akuttá válása előtt megindult, és a húsba vágó restrikciós intézkedéseket eddig következetesen végig is vitték. Bizonyos tekintetben párhuzamot vonhatunk az elmúlt egy év észt és magyar gazdaságpolitikája között, hiszen mindkét ország már a válság viszonylag korai szakaszában a drasztikus költségvetési kiigazítás mellett kötelezte el magát. A jelenlegi folyamatok nemzetközi összevetése azt mutatja, hogy a makrogazdasági stabilizáció tekintetében ez az opció sikeresebbnek tűnik, mint az állami szerepvállalás fokozása és a költségvetési expanzió növelése.
A magyar (és az észt) gazdaságpolitika ugyanakkor eddig nem volt képes érdemben kezelni a növekvő társadalmi feszültségeket. Nem csupán arról van szó, hogy a válságkezelés időszakában a megoldatlan szociális feszültségek súlyosbodnak, az oktatási és a munkaerő-piaci kirekesztettség fokozódik, s mindennek betetőzéseként nő a cigánysággal szembeni gyűlöletbűntettek száma. Ezek az önmagukban is kirívóan súlyos jelenségek részben arra is rámutatnak, hogy a válság időszakában a hirtelen lecsúszó alsó középosztály frusztrációja korábban nem ismert kriminalitásban is testet ölt. A stabilizáció sikerébe vetett remény növekszik ugyan, de a helyzet rendkívül törékeny. Az árfolyam- és a kamatváltozások kismértékben enyhítik a devizaadósságban úszó lakosságra nehezedő nyomást, azonban a reáljövedelmek növekedésére még sokat kell várni. Így a belső kereslet továbbra is rendkívül nyomott, a kiskereskedelmi forgalom egyelőre hónapról hónapra zsugorodik. A lakossági tartalékok mára lényegében nullára apadhattak, és bár a munkanélküliség emelkedése az előzetes várakozásoknál lassabb, a szociálisan rászorulók száma így is gyorsan nő.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
