Szép új világ?

A vállalatok a maguk szintjén most ugyanúgy végrehajtják a kényszerű alkalmazkodást a megváltozott körülményekhez, mint ahogy a gazdaságpolitikusok igyekeznek átszabni a szabályozói környezetet az újabb fiaskó elkerülésére. A kérdés az, hogyan.

A kulcsszó most az óvatosság. Ebbe beletartozik a beszállítók, a vásárlók alaposabb kiválasztása, a biztonságosabb finanszírozás, a likviditás javítása, a kiadások racionalizálása, a munkaerőköltségek leszorítása, a rugalmasság növelése. Mindez rövid távon óhatatlanul visszafogja a cégek aktivitását, a válság azonban lehetőségeket is kínál: a legnagyobb szereplők tovább növelhetik a piaci részesedésüket, felértékelődik az innováció, s megkövesedett vállalati struktúrák omolhatnak le.

A válságkezelési stratégiák tehát javítják a hatékonyságot, ez jó a tőketulajdonosoknak és végeredményben a gazdaságnak is. Csakhogy ennek a másik oldalról komoly ára van. A termelékenység jelenlegi növelésének ugyanis a munkavállalók komoly vesztesei, legalábbis rövid távon. Sokakat elbocsátanak, akik pedig maradnak, azok többet dolgoznak, nő a létbizonytalanságuk. A hagyományos értékek, tudások a porba hullanak, a folyamatos változás kényszere egyéni szinten is erősödik.

Ez lenne a szép új világ? Nem hiszem. Bár hatékonyság nélkül nincs tartós jólét, de jólét nélkül a hatékonyság mit sem ér. Most épp az utóbbi felé lendül az inga. És ahogy ez a tőzsdéken vagy épp a gazdaságelméleti divatok esetében szokásos, a vállalati döntéshozók is hajlamosak túlzásba esni. A jó hír: ez sem tart örökké. Legfeljebb a majdani fellendülés gyümölcseit már mások élvezhetik.