A győztes kényszere 2. - Kísért a múlt
Az, amelyik a második forduló után íródott, amikor ugyancsak a magyar gazdasági elit neves képviselői mondták el, mit kell tennie az új kormánynak. Bár akadtak különböző javaslatok – mint most is –, „de a lényegben teljes az egyetértés: a kormánynak azonnal cselekednie kell. Az államháztartás konszolidációja, a szükséges reformok nem halogathatók. Adórendszer, egészségügy, önkormányzati finanszírozás, államigazgatás” – ezek voltak az akkor legtöbbet ismételt, átalakításra szánt területek. Most is ezek azok. Csak a számuk bővült tovább.
Az történt, ami idáig még nem – négy éve azért, mert először maradhatott hatalmon az addig kormányzó koalíció. Most meg azért, mert kétharmada még egyetlen pártszövetségnek sem volt. Most van. És innentől kezdve azért gyökeresen más a helyzet, mint volt bármikor: most kényszerű kompromisszumok nélkül, „csak” a józan észre, a valószínűleg már részleteiben alaposan kidolgozott programokra alapozva lehet nagyon gyorsan belekezdeni az országjobbításba. Ezt ígérték a nyertesek. Igaz, a vesztesek is.
Most a másik tábor, azaz az eddigi ellenzék próbálhatja meg. A kormányban zömmel koalícióban tevékenykedő szocialisták alaposan megcsapolt mandátumszámmal kényszerülnek ellenzékbe. Nem véletlenül. Páratlan lehetőséget szalasztottak el. Nekik nyolc évük volt arra, hogy az országot emelkedő pályára állítsák. Elpuskázták, bár a Bajnai-kormány véghajrája szépített a lehangoló képen. Ez már későn jött, így fölényesen nyerhetett a másik tábor.
Orbán Viktor nemzeti együttműködést ígér. Helyes. Ha így tesz, akkor a számonkérések nem torkollnak leszámolásba, a beígért reformokat sem téríthetik el sajátos pártérdekek, s átlátható, számon kérhető, a nyilvánosságban jól nyomon követhető, hatékony kormányzati munka folyik a következő – négy? nyolc?... – évben. Mi ezúttal is megelőlegezzük a bizalmat.
