A szakmai befektetőként érkező multinacionális cégek gyakran olyan vállalati és munkakultúrát hoztak magukkal, amelyet nekik is komoly vérveszteség árán kellett megtanulniuk. A piac kényszerítő ereje egyszerű kérdést tett fel: fejlődsz vagy bezársz, melyiket választod?
Az ipari termelékenység mérőszáma a teljes eszközhatékonyság (overall equipment efectiveness, OEE), ez hatásfokként értelmezhető. Mennyit termeltünk a valóságban ahhoz képest, amennyi lett volna, ha minden egyéb tényező tökéletes.
A gépiparban a 85 százalékot meghaladó értéket tekintik világszínvonalnak. Egy fejlett ipari állambeli cégnél – amely nem alkalmazza a korszerű módszereket – ez körülbelül 60, míg egy átlagos magyar vállalatnál 40 százalék körüli. A gyakorlatban azonos erőforrás-lekötés mellett az átlag hazai kétharmadát termeli, mint Lajtán túli versenytársa, és a felét sem éri el a korszerű elemeket jól alkalmazó cég produktumának. Nyereségességben ez nem 67, illetve 100 százalékos különbséget jelent, hanem annak sokszorosát!
Miért érdekes ez az Olvasónak? Azért, mert egy cég versenyképes árakat csak akkor produkálhat, ha költségeit alacsony szinten tartja. Az anyag- és energiaárak, valamint a gépbeszerzések költsége közel azonos itt és ott is, ezért rossz hatékonyság esetén csak egyetlen tényezőn takarékoskodhat a hazai cég: a dolgozók és közvetve az Ön pénztárcáján. A baj azonban még ennél is nagyobb: aki magas hozzáadott értékkel működő gyárat üzemeltetne, a nem hatékony, eredménytelen cégeit bezárja.
A 60-as évek megmosolygott, gyenge japán termékei húsz év alatt világvezetővé és a minőség szimbólumává váltak. Ma a fejlődés útját a náluk kidolgozott és sikerrel alkalmazott rendszerek (Lean, TPM stb.) jelentik, pontosabban azok továbbfejlesztett változata.
Egy régi vicc szerint amikor a kisgyerek az állatkertben életében először meglátja a zsiráfot, felkiált, hogy „ilyen állat nincs is”. Hasonlót tapasztalni a magyar iparban is. Akik a japán eredetű rendszerekkel sohasem találkoztak, ha tehetik, nem fogadják el azokat. Egy mul-tinál persze az ilyen ellenkezés állásvesztéssel jár, tehát akár kényszer árán, de a korszerűsítés megtörténik. A magyar kézben levő átlagos cégnél felső nyomás nincs, az „alulról jövő népi kezdeményezés” pedig esélytelen, mert olyanoknak kellene rábólintani a projektre, akik szerint „ilyen állat nincs is”. A félállami cégek nem csekély részénél a nagyobb hatékonyságra nincs igény, sőt a korszerű rendszerekkel járó átlátható viszonyoktól rettegnek.
Az elmúlt évtizedben természetesen pozitív események is zajlottak a magyar iparban. Tucatnyi „multi” hazai gyára önálló fejlesztési projekteket valósított meg. A paradigmaváltás hatására olyan rendszereket hoztak létre, amelyek meghaladják a Toyotánál kifejlesztett eredeti változat szolgai másolatait. Figyelembe veszik a legújabb fejlesztéseket, és építenek a hazai sajátosságokra. A sikerek folyamatosan bekövetkeznek. Nem ritka a selejt vagy a géphiba
miatti kiesés több százmillió forintos visszaszorulása, a termelékenység duplázódása, ennek a következménye új beruházás, gyárépület, termék és gyarapodó dolgozói létszám.
E ponton kanyarodhatunk vissza a hat-hét munkanapos munkahét kérdéséhez. Ha versenyképesek akarunk lenni, akkor hatékonyabban kell dolgoznunk, nem (időben) többet. A hatékonyságra koncentráljunk, ne pedig a lötyögéssel eltöltött időt és nem hatékony kapacitásainkat sokszorozzuk meg! Ez az előrelépés egyetlen kulcsa vállalati és nemzetgazdasági szinten is. Ha ezt megértjük, akkor nem kell húsz év ahhoz, hogy Magyarország az európai unió erős tagja, majd „gőzmozdonya” legyen.

A szerző az A.A. Stádium Kft. ügyvezetője, az UNIDO nemzetközi szakértője

Ne többet dolgozzunk &#8211; hanem okosabban!

Ne többet dolgozzunk – hanem okosabban!