Veszélyes vizeken
A pénzügyi szabályozás európai és globális újraformálása körül kialakult vita is mutatja, mennyire túlkomplikálttá váltak mára ezek a piacok. Az újabb és újabb pénzügyi innovációk már egy ideje nem elsősorban arról szólnak, hogyan lehet a megtakarításokat minél hatékonyabban befektetéssé alakítani. Ehelyett egyrészt a szabályozási kiskapuk megtalálása, másrészt
a pénzügyi termékek fogyasztóinak a megvezetése dívik. Az átláthatóság nemhogy erénynek számított, de majdhogynem versenyhátrányt jelentett ezen az igencsak jövedelmező piacon.
Ez volt a 2007–08-ban kibontakozó pénzügyi válságnak megágyazó üzleti filozófia. Mára világos, hogy ezen változtatni kell, a kérdés az: hogyan. Úgy néz ki, hogy a vezető gazdasági hatalmak a szabályozás és a felügyelet szigorításával reagálnak a történtekre, mégpedig erőltetett tempóban. Azt remélik, hogy elkerülhető a következő válság, ha jól irányzott csomagot sikerül most elfogadni. A rossz hír az, hogy minden igyekezet ellenére a gazdaság természetéből adódóan kialakulnak ciklusok, amelyek a pénzügyi rendszer természeténél fogva ráerősít.
Az aktuális jelszó a prevenció, vagyis a válság korai jeleinek a keresése és az előzetes beavatkozás, például bizonyos kockázatos tevékenységek tiltásával. A gond ezzel az, hogy önmagában egy tevékenység nem veszélyezteti a gazdaságot. Jó példa erre a devizahitelezés hazai elburjánzása. Akik az elsők között kínáltak ilyen konstrukciót, aligha hibáztathatók azért, hogy végül ez lett a piacon az egyeduralkodó termék. Az nem róható fel nekik, hogy ennek a kockázatával az egyedi hitelbírálat során nem foglalkoztak, mivel csak az ingatta meg a rendszert, hogy sokan kezdték el egyszerre ugyanazt a tevékenységet.
Éppen az a gond a pénzpiacok szabályozásával, hogy túlságosan gyorsan fejlődik, és könnyen megeshet, hogy csak még távolabbra lökjük a reálfolyamatoktól, ahelyett, hogy újra közelítenénk hozzá. Mérget vehetünk ugyanis rá, hogy a pénzügyi guruk megtalálják a módját, hogyan kerüljék meg a szigorúbb szabályokat. Az új problémák pedig még később fognak felszínre kerülni, mint most, ezért még nagyobbra fújódik majd a buborék, amelynek a korai kipukkantása lenne a legfőbb cél.
Azt természetesen nem lehet elnézni, hogy egy bizonyos terület – például az alternatív alapok – szabályozás nélkül maradjon. De ennél is fontosabb lenne a transzparencia biztosítása, amely most például az európai hitelminősítő intézet kapcsán is felmerült. A tervek szerint ha létrejön a szervezet, teljesen nyilvánosságra hozza a minősítési szempontrendszerét, szemben az ugyanezt üzleti titoknak tekintő amerikai intézetekkel.
A másik lehetőség a válságalapok létrehozása, amely most szintén napirenden van. Az alapötlet az, hogy ne az adófizetőkkel, hanem a pénzintézetek korábbi befizetéseiből finanszírozzák a bankmentéseket. Első hallásra tényleg korrekt megoldásnak tűnik a dolog, csakhogy ezeket a befizetéseket a pénzügyi vállalkozások nyilván többletköltségként érzékelik majd, és előbb-utóbb mégiscsak az ügyfeleikre próbálják terhelni, mint ahogyan azt a hazai adóváltozások idején is meg lehet figyelni. Aki pedig teheti, az megpróbálja majd olyan formába bújtatni a tevékenységét, hogy ne legyen köteles a válságalapba fizetni. Ez amellett, hogy előnyhöz juttat bizonyos köröket, az átláthatóságot is alaposan rombolja.
Nem is beszélve arról, hogy ha ez a megoldás a többi fejlett piacon nem talál követőkre, akkor versenyhátrányba juttatja az európai szereplőket. Végső soron még az amúgy sem acélos gazdasági növekedést is fékezheti, tovább mélyítheti a rést az USA és az EU gazdasága között. Ebből a szempontból lehet, hogy még örülhetünk is a legendásan lassú uniós döntéshozatalnak, hiszen így legalább ennyivel is később vágják be a féket a gazdaságnak. Csak remélhetjük, hogy valami jobb ötlet is lesz a tarsolyukban.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
