BUX 44,130.61
+3.27%
BUMIX 3,760.06
+0.44%
CETOP20 1,868.32
+1.43%
OTP 9,370
+5.07%
KPACK 3,100
0.00%
0.00%
0.00%
+1.46%
0.00%
ZWACK 17,250
-0.29%
+2.22%
ANY 1,560
+0.97%
RABA 1,105
-0.90%
0.00%
+2.55%
0.00%
0.00%
+0.13%
0.00%
+0.79%
0.00%
+0.37%
OTT1 149.2
0.00%
-0.90%
MOL 2,948
+4.76%
+1.54%
ALTEO 2,810
+1.08%
-6.25%
-1.23%
0.00%
0.00%
+2.13%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
-0.17%
0.00%
0.00%
SunDell 45,800
0.00%
+3.95%
+1.28%
-0.24%
+7.69%
-2.70%
+2.49%
GOPD 12,400
0.00%
OXOTH 3,500
0.00%
0.00%
NAP 1,192
-2.93%
0.00%
0.00%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

A fő gond, hogy az európai politikusoknak nincs fantáziája

Mohó bankok, rossz gazdasági elképzelések, hozzá nem értő politikusok: a gazdasági válságért megnevezett bűnösökből nincs hiány. Van azonban egy alapvető ok, amely mélyebben húzódik meg.

A demokráciák notóriusan gyengék, ha olyan alkukat kell produkálniuk, amelyek középtávnál hosszabb politikai kötelezettségvállalást tennének szükségessé. Ennek következményei felnagyították a válságot, és ködössé tették a kivezető utat.

Tekintsünk például az Egyesült Államokra, ahol a politikusok arról vitatkoznak, miként kellene megelőzni a W alakú recesszió második visszaesését, miként lehetne reaktiválni a gazdaságot, és miként csökkenthetnék a munkanélküliséget, amely beragadt a 9 százalékos szint felett. Az amerikai gazdaságnak rövid távon szüksége van a fiskális ösztönzés második fordulójára, hogy kompenzálni lehessen a magánkereslet alacsony szintjét.

Ezzel együtt elengedhetetlen egy hiteles, hosszú távra szóló fiskális konszolidációs program kimunkálása. Legyen bármennyire kifinomult ez a „költs most, fogj vissza később” megközelítés, a végrehajtását szemlátomást lehetetlenné teszi, hogy
hiányzik egy mechanizmus, amellyel Barack Obama elnök
hitelesen elkötelezhetné magát vagy valamely későbbi kormányzatot a fiskális megszorítások mellett. Emiatt bármely ösztönző csomagnak a puszta említése egyenlő lenne azzal a felhívással, hogy a jobboldal a „fiskális felelőtlenség” vádjával csapjon le a demokrata kormányzatra. Ennek eredménye a mostani fiskális politika, amely inkább súlyosbítja, semmint enyhíti Amerika gazdasági bajait.

Európában a probléma még kiélezettebb. Azért, hogy megnyerjék a pénzügyi piacok bizalmát, egyik országot a másik után kényszerítik kontraproduktív gazdaságpolitikai szigor követésére, ami egyébként a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank támogatásának az ára. A kemény fiskális megszorításokkal, a privatizá-cióval és egyéb szerkezeti reformokkal – amilyeneket például Görögországnak vállalnia kellett – még nagyobb munkanélküliséget és mélyebb recessziót kockáztatnak. A változatlanul magas hozamfelárak egyik oka márpedig éppen az, hogy a bajba került európai államok növekedési kilátásai oly gyengék.

Egy lehetséges megoldás körvonalait itt sem nehéz meglátni. Az euróövezet erősebb államainak lehetővé kellene tenniük a hozamfelárak szűkítését, mégpedig úgy, hogy garantálják az újonnan képződő adósságot, például eurókötvények kibocsátásával. A leginkább eladósodott államoknak cserébe többéves programot kellene vállalniuk intézményeik átszervezésére és a versenyképességük javítására. Mindezek olyan reformok, amelyek csak középtávon túl hozhatnak eredményt. Ehhez hiteles kötelezettségvállalásra lenne szükség, amely egy jövőbeni akciót ígér valami mostaniért cserébe. Érthető, ha a német politikusok és szavazóik kételkednek abban, vajon lehet-e a jövőbeni görög, ír vagy portugál politikusokra számítani a mostaniak által vállalandó kötelezettségek betartásában. Itt van az az áthághatatlan akadály, amely miatt az euróövezet megreked a hatalmas adósságok és a megszorítások ördögi körében.

Ha jövőbeni politikusoktól kell kötelezettséget kicsikarni, akkor a demokráciák gyakran delegálják a döntéshozatalt kvázi független testületekre, amelyek vezetői a napi politikától elszigetelve cselekszenek. Erre a független jegybankok szolgálnak leginkább példával. Ha a monetáris politika irányítását olyan jegybanki vezetők kezébe adják, akiknek nem parancsolhatnak, akkor a politikusok valójában saját kezüket kötik meg (amiért cserébe alacsonyabb inflációt kapnak).
Az amerikai és az európai politikusok sajnos képtelennek bizonyultak arra, hogy hasonló képzelőerőt tanúsítsanak a fiskális politika tekintetében. Ha működésbe tudtak volna hozni olyan új mechanizmusokat, amelyekkel megjósolhatóbbá tették volna a jövőbeni fiskális egyensúlyt és a közadósság mértékét, akkor a válság legroszszabbját elkerülhettük volna.

A monetáris politikával összevetve a fiskális politika jóval komplexebb, beleértve a nagy számú árukapcsolást az egymással versengő érdekcsoportok törekvései között. Emiatt a jegybankok mintájára létrehozandó független fiskális hatóság ötlete nem megvalósítható, de nem is lenne kívánatos. Ennek ellenére bizonyos költségvetési döntéseket – legfőképpen a deficit mértékének meghatározását – delegálni lehetne egy független tanács hatáskörébe. Egy ilyen testület meghatározhatná, hogy a mindenkori gazdasági ciklus és a meglévő államadósság ismeretében mekkora lehet az eltérés a közkiadások és a bevételek szintje között. Emellett természetesen hagyni lehetne, hogy a politikai küzdőtéren oldódjanak meg a közületi szektor terjedelméről, összetételéről és az adókulcsokról folytatandó viták. Egy ilyen testület sokat tehetne az Egyesült Államokban azért, hogy a fiskális politika alakításában visszatérjenek az észszerűség elemi normáihoz.

Európának a maga részéről elszánt lépést kellene tennie a fiskális unió felé, ha azt akarja, hogy az euróövezet fennmaradjon. Ha a szuverén adósságért viselt közös garanciát és a könnyebb hitelfelvételt szeretnék elérni, akkor ennek ellentételeként meg kell szüntetni a nemzeti kormányok lehetőségét a hatalmas deficitek felhalmozására és a tetszésük szerinti hitelfelvételre. Ez nem azt jelentené, hogy Görögország vagy Olaszország fiskális politikáját Berlinből irányítják, ám a görög vagy olasz választott vezetőknek is lenne beleszólásuk a német költségvetési politikába.

A politikáról azt mondják, hogy az a lehetőségek művészete. A lehetőségeket azonban a saját döntéseink éppúgy alakítják, mint a körülményeink. A dolgok mostani állása szerint ha a jövőbeni generációk visszatekintenek a mostani politikai vezetőink szereplésére, akkor leginkább azt fogják felróni nekik, hogy nincs képzelőerejük az intézmények átalakítására.

Értesüljön a gazdasági hírekről első kézből! Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kapcsolódó cikkek