Nincs mese
Sajnos a mesék azonban általában megszépítik a valóságot. Mert a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az adósság átvállalása után az államnak el kell kezdenie tárgyalni a bankokkal. Az valóban érthető, hogy a kormány nem szeretne igen gyorsan kifizetni 180 milliárd forintot, még akkor sem, ha pár jól irányzott adóemeléssel vagy költségvetési zárolással tudna. Pontosan tudjuk azt is, hogy ha egy állam a tartozásainak átütemezését kéri, annak finoman szólva is csúnya visszhangja lehet külföldön. Úgy kell tehát megszerezni az engedélyt az átütemezésre, hogy közben talán ki se mondják ezt a szót. A csapdahelyzet tankönyvi esete.
Ez persze nem változtat azon, hogy rövid távon nem sok más megoldási lehetőség maradt, mint a mostani. A megyék a fenntarthatóságuk határán vannak, a tizenkilencből tíz kapott önhiki-támogatást a nyáron, abból a keretből, amelyből a csődközelben lévő, általában kicsi önkormányzatokat szokták kisegíteni. És általában nem ők gazdálkodtak enynyire rosszul, a rendszer determinálta a bajt. De aki azt hitte, hogy a tegnapi döntés után könnyebb lesz visszafizetni a tartozásokat, legkésőbb most rájöhet, hogy tévedett. Egyedül a megyei közgyűlés tagjainak lesz jóval könnyebb a dolguk, a megyék lakosainak nem sokkal.
Itt az idő leszámolni a mesékkel. Az állam nem mindenható, a jóságos király nem ingyen segít. Nem azért, mert nem akar, hanem mert nem tud. És ígérjen bárki bármit, a végén úgyis az emberekkel fizettetik meg azt. Ami nem is feltétlen baj: a felnőtté válás egyik legfontosabb jele, ha az ember rájön, hol ér véget a mesevilág.
