Mi értelme a megszorításnak, ha túl nagy áldozatot követel?
Ahogy e hasábokon már többször kifejtettem, az utóbbi időben egyszerre uralkodik rekord magas bizonytalanság és alacsony volatilitás a tőkepiacokon. E paradox helyzet első számú előidézője a piac és a magángazdaság ráutaltsága az újszerű gazdaságpolitikai eszköztárra, a válságkezelés új intézményi megoldásaira. Miközben a gazdasági és tőkepiaci szereplők kifejezetten igénylik a növekvő gazdaságpolitikai szerepvállalást (ez persze önmagában is meglepő és új fordulat), nehezen élnek együtt vele, többek között azért, mert a lépések hatása nem pont az – vagy nemcsak az –, amit vártak tőle.
Az említett jelenség újabb példája bukkant fel a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank éves közgyűlésének eszmecseréi során, amelynek résztvevői között ott ülnek a világ legbefolyásosabb gazdaságpolitikai döntéshozói. A most hétvégén záródott fórum egyik legérdekesebb gondolatfolyamát a Valutaalap jelentése indította el, amely szerint a költségvetési kiigazítás közvetlen hatása a reálgazdasági teljesítményre – szaknyelven ezt fiskális multiplikátornak nevezik – jóval magasabb volt az elmúlt időszakban, mint bárki feltételezte. A korábbi számítások szerint egy százalékpontnyi költségvetési szigorítás mintegy fél százalékponttal veti vissza a gazdaság teljesítményét rövid távon. Az újabb becslések szerint viszont ez a szám valahol a GDP 1 és 1,7 százaléka között van, ami nemcsak nagyságrendi eltérés, de a megszorítások létjogosultságát is megkérdőjelezi. Mi értelme van a takarékossági intézkedéseknek, ha azok az egyenleg javulásánál is nagyobb áldozatot követelnek a reálgazdaságban?
Ez a felismerés azért óriási jelentőségű, mert a közkeletű tévedéssel szemben – amely globális pénznyomtatásról és abból következő hiperinflációról fantáziál – a 2009-es nagy kiengedés óta a világ szinte összes állama szigorú költségvetési politikát követ, és erre biztat másokat is. E világméretű fiskális szigor reálgazdasági hatásának félrebecslésén sok minden múlt már eddig is: a dél-európai országok adósságválságának megoldása többek között ezért húzódik a mai napig, és a görög csőd elkerülésével is sokkal kevesebbet kísérleteztek volna, ha előre látható a megszorító intézkedések kudarca. Kicsit közelebbi példát hozva, a hazai költségvetés 2010-es elszállásának, pontosabban a jelentős évközi korrekciós kényszernek ugyanez volt az egyik oka: az IMF és az akkori kormány messze alulbecsülte a hazai és külföldi megszorítások hatását a magyar GDP-re.
Csoda-e, ha a világgazdaság teljesítménye továbbra is lassul? A globális bankrendszer likviditásmegsemmisítő tevékenységét épphogy ellensúlyozzák a jegybankok mérlegbővítő intézkedései, viszont közben a költségvetési politika egyfolytában csökkenti a keresletet, aminek a GDP-re gyakorolt hatása sokszorosa annak, amit eddig gondoltunk.
Ha viszont így van, akkor a világgazdaság fellendítésének receptje is egyszerű: az állam vegyen fel hiteleket – ezt minden korábbinál olcsóbban teheti –, és költse el a gazdaságban, hiszen a hatás a korábban feltételezettnek sokszorosa lesz. Sajnos ilyen irányú tapasztalatokkal nem rendelkezünk, hiszen költségvetési lazításra példát is alig találunk az utóbbi időben. Élhetünk azonban a gyanúperrel, hogy fordítva nem működik a dolog. A szigorítás hatását ugyanis feltehetően a bizalom hiánya, a bizonytalanság magas szintje erősíti fel a korábbiaknál, illetve a közgazdasági elméletből következőnél súlyosabb mértékre. Az imént levont következtetés így elhamarkodottnak tűnik. Azt azonban nem bánjuk, ha különböző intézmények és programok segítségével leveszik a tőkepiacokról annak a feladatnak a terhét, hogy büntessék a fiskális szigor hiányát. A kevesebb ugyanis néha több.
A szerző az AEGON Magyarország Befektetési Alapkezelő Zrt. kötvényüzletág-vezetője
