Miért kellene felelősségre vonni a luxemburgi kormányt egy olyan gyakorlatért, amelyet 22 uniós tagország követ – Jean-Claude Juncker ezzel zárta rövidre a személye körül a hazája által nyújtott adókedvezmények miatt kirobbant botrányt. Hiszen tényleg, ki merné vitatni? Különösen Brüsszelből, ahol igazából egyetlen intézménynek nincs beleszólása a tagállamok adópolitikájába.
Nem célunk azt firtatni, ez jól van-e így, hiszen az Európai Unión belüli fejlettségi és versenyképességbeli különbségek leküzdésének komoly eszköze az adóelőny. Ez kellett például a „kelta tigris” felemelkedéséhez, ahogy Magyarország működőtőke-vonzó képességében is fontos szerepet játszanak a társaságoknak nyújtott kedvezmények.
Az euróövezet, de akár a közösség működését tekintve azonban ugyanolyan veszélyeket hordoz a teljes tagállami hatáskör, mint amilyennek a független gazdaságpolitika bizonyult. Nem a verseny miatt, hanem mert a tagországok – akárcsak fiskális politikájukban – az önállóságot arra használják ki, hogy ott trükköznek, ahol csak tudnak. Így állhat elő az, hogy olyan, amúgy is prosperáló cégekről, mint a Google vagy az Apple kiderül, minden ésszerűségnek ellentmondva alig fizetnek adót, mivel igen kreatív módon még kombinálni is tudják a tagállami kiskapukat. A skála másik oldalán pedig azok a kormányok állnak, amelyek nyilvánvalóan és felvállaltan egy-egy ágazatra, sőt, egy-egy cégre szabott adókat vetnek ki, hiszen megtehetik. Az Európai Bizottság pedig legfeljebb annyi nyomást tud gyakorolni, amit több tízezer munkatársának együttes szemöldök-összevonása jelent.
Jól látszik: a törvényes adórendszer távolról sem jelent erkölcsös adózást vagy adóztatást, innentől pedig olyan ingoványos területre tévedünk, amellyel nem csak Brüsszel, de senki nem tud mit kezdeni. A Lux-Leaks kiszivárogtatói a közvélemény eszközével, a G20-tagok holnap kezdődő csúcstalálkozójukon politikai eszközökkel próbálnak nyomást gyakorolni. Jean-Claude Juncker pedig újra széttárja majd a karját.
