Jó két éve kerítésről és turbánról több szó esik, mint digitalizációról és algoritmusokról. Pedig amíg a magyar belpolitika izzott, nagyot fordult a világ. Amint a dízel kálváriája, újabban a Facebook, valamint a árfolyamesése mutatja, roppant gyors iparági, technológiai fordulatokat képes produkálni a gazdaság. Jött a Brexit; másfelől Macron és Merkel; továbbá Trump legutóbb a kínai acéltermékeket megcélzó amerikai importvámmal. Hidegháborús hangokat ütnek meg a nagyhatalmak, valutacsaták esélyeit latolgatják az elemzők.
Eközben Európa gazdasága rég nem látott módon húz: minden egyes tagállamra kiterjed a konjunktúraciklus emelkedő szakasza. Még tart a hátszél is: a nemzetközi kamatok és a nyersanyagárak továbbra is mérsékeltek. Közép-Európa és benne a magyar gazdaság kedvező növekedési mutatói jelzik a támogató környezet hatását. Ám tudjuk, hogy a magyar munkatermelékenység hosszabb ideje stagnál, versenyképességi mutatóink egyenetlenek, gazdaságunkban túlsúlyosak az olyan ágazatok, amelyekre erősen hat a digitalizáció, robotizáció, algoritmizálás. Áltathatjuk magunkat, hogy a nyugati bérszint harmada mellett hozzánk csak nagy késéssel érnek el a piaci drámák. De ez nem így van: ha átrendeződik az értéklánc egésze, amelybe cégeink bedolgoznak, akkor akár benne maradunk, akár nem, mindenképp változnak a viszonyok.
Most új kormányzati ciklus indul; minden hatalmi folytonosság ellenére egy sor téren változás lesz a környezet gyors módosulása vagy a felgyűlt teendők nyomása miatt. Ami máris megkezdődött: a nemzetközi kamatok felfelé mozdultak. Visszatért az még ha mérsékelten is. Ebből hamarosan a mostani igen laza monetáris viszonyok normalizálódása következik, különösen akkor, ha az aktívaárak további növekedése felveti a buborékképződés veszélyét. A nyersanyagárak is felfelé araszolnak, a nemzetközi bizonytalanság növekedése is árfelhajtó lehet.
Nálunk a bérek kétéves emelkedése különös kettősséget okoz: túl gyors kevésbé termelékeny kis és közepes cégeink számára, de ahhoz a két számjegyű bérnövekedés sem elég, hogy a nyugati munkaerőpiacok elszívó hatását érdemben tompítsa, vagy akár csak a többi visegrádi országéval lépést tartson. A cégek talpon maradásához így elkerülhetetlen a gépesítés, robotizálás és általában a digitalizáció. Ám ahhoz a munkaerőnek (sőt a magyar kkv-szektorban széles tulajdonosi-menedzseri körnek) fel kellene készülnie általános tudásszintben és digitális jártasságban. Bőséges nemzetközi források tanúsítják, hogy ebben nem állunk jól. Az állam idevágó teendőit azért nehéz megfogalmazni, mert e téren (sem) válnak be a monstre kormányprogramok. Sikeres nemzetközi példák szerint inkább a közigazgatás, a bankok, a vállalkozói szervezetek és az oktatási intézmények egymást erősítő kezdeményezései lehetnek hatékonyak.
Ahol a politika rendszerint kiéli kezdeményező kedvét, az az adópolitika. Kormánykörök visszatérő ideája a személyi adóterhelés mérséklése, etikai és ösztönzési indoklással. Holott épp hazánk az, ahol a magasabb képzettség keresetekben megnyilvánuló többlethozama nemzetközileg is magas, azaz nem annyira az egyéni törekvéstől, hanem az iskolázottságtól, valamint az ágazati, térségi és munkahelytulajdoni hovatartozástól függ a nyereségrészesedés (remuneráció). Nemzetgazdaságilag is hasznosabb lenne az oktatáshoz való hozzáférést, az iskolázottság általános emelését finanszírozni jobban a büdzséből, ahelyett, hogy a nagy jövedelműek adója tovább mérséklődjön, állítólagos hatékonysági érvek alapján.
Tömény politika a kiadások struktúrája is. Tudjuk, hogy a hasonló fejlettségű, de versenyképesebb országokhoz képest hol túlzottak a magyar állami kiadások (az államszervezet működtetése, az állam gazdasági aktivitása, a sport), és hol túl kevés (egészségügy, védelem, oktatás). A prioritásokat az erőviszonyok formálják; csak remélhetjük, hogy a versenyképesség ügye nem sikkad el.
